Rock Out Festival (2024. december)
Fellépők: Blind Guardian, Kissin’ Dynamite, Gamma Ray, H.E.A.T, Dynazty, Axxis
Dátum: 2024. 12. 13., péntek
Helyszín: Schwabenhalle, Augsburg, Németország
Kai Hansen megpróbálja feltámasztani a Gamma Rayt? És hová kell menni, hogy ezt meghallgassuk és megnézzük? Hát Augsburgba, Bajorországba, ahol az európai power metal nagy öregjei a Blind Guardian és a fent említett bandák társaságában léptek fel. Miért is ne?
500 km után (Bécsből indultam, ahol a céges karácsonyi vacsora a kora hajnali órákban egy beszédes nevű metálbárban, a Battle Axe-ben ért véget) beálltam a feketébe öltözött tömegbe, amely a város szélén álló Schwabenhalle felé hömpölygött. A bejutás a közismert német szervezettségnek megfelelően gyorsan és gördülékenyen ment. A ruhatárból a metálos étkezdébe jutsz (ahol később valószínűleg életem legrosszabb kolbászát ettem – All beware the currywurst!!!), onnan pedig egy folyosón át a csarnokba. A zenekari pólók elég semmilyenek voltak, úgyhogy életemben először hivatalos fotósként kicsit idegesen gyorsan a színpad elé siettem, hogy felkészüljek.
Axxis
Az Axxis nyugdíjba vonul, és különböző fesztiválokon húzatja magát különleges vendégként, amit búcsúturnéként reklámoz. A régi csapatból már csak Bernhard Weiß énekes és Harry Oellers billentyűs maradt. Annak idején elég sokat hallgattam az első két albumot, de hamar elegem lett Bernhard orrhangú énekéből. A csarnokban akadt jó pár Axxis-rajongó, és a banda elég energikus fellépésével hangos tetszést aratott. Két-két dal szólt az első két albumról és a legutóbbi Coming Home-ról (Rockline-kritika), plusz egy ráadásként. Összeszedetten játszottak, nagyon ült a Living in the World, amely a „Living in the world of shame and glory, Living in the world of shame and lies” refrénnel szépen megrajzolja mai világunkat.
A setlistet itt találjátok.
Dynazty
A szépfiúk a mennydörgő hangú Nils Molinnal (ő az Amaranthe énekese is) az élen egyik napról a másikra újkori sleaze-glamesekből (első három album) szuperbombasztikus szimfonikus power metalosokká vedlettek, és egy sor színvonalas lemezzel valahogy felküzdötték magukat a power metal-bandák másodosztályába. A nyolc elhangzott dalból rögtön három a jövő év Valentin-napján megjelenő Game of Faces albumról származott. A szuperenergikus, színpadi őrjöngéssel teli fellépés és a (túlságosan?) kidolgozott vokális harmóniák senkit sem hagytak hidegen. Az utolsó három dal egyértelműen a koncert csúcspontja volt. Ugyanakkor ez is egy azon bandák sorából, amelyek zenéje erősen a billentyűkre épül, mégsincs se a felállásban, se a színpadon billentyűs. Sajnos úgy tűnt, hogy a srácok a hiányzó billentyűkön kívül még jó pár mást is gépről játszattak be.
A setlistet itt találjátok.
H.E.A.T
Ezután újabb svéd szépfiúk foglalták el a színpadot, a mikrofonnál a visszatérő Kenny Leckremóval. A banda zenéje erősen a bármiféle metal határán mozog, élőben viszont ezt kompenzálja a végletes energia és a teljesen túltolt, „over the top” éneklés. Kenny az egész színpadot bejárta, mintha mindenkit meg akart volna győzni, hogy felejtsük el Erik Groenwallt, akivel már kétszer cseréltek helyet. A fotógalériában a színpadi szerelését is megnézhetitek, ami tényleg visszarepített a ’80-as évekbe. Meg kell említeni, hogy a beteg gitárost, Dave-et a Dynazty egyik gitárosa helyettesítette, és ez nem nagyon hallatszott meg. Kiváló koncert, tele dallamos power pop dalocskákkal.
A setlistet itt találjátok.
Gamma Ray
A banda, amely miatt a szlovén HM-rajongók többsége eljött – márpedig jó néhányan összegyűltünk Augsburgban. Kai Hansen az anyazenekarba, a Helloweenbe való visszatérése után 2024-ben egy sor élő fellépéssel a Gamma Rayt is próbálja feléleszteni. A setlist ígéretes volt, és alig vártam, hogy hosszú, túl hosszú évek után végre akcióban lássam a csapatot. Az utolsó album, az Empire of the Undead 2014-ben jelent meg, élőben pedig 2019-ben léptek fel utoljára. Na és hogy sült el? Legnagyobb bánatomra az az átkozott hangmérnök 7 dalon keresztül szerencsétlenkedett, mire rendbe tette az énekdinamikát Kai és a helyettes/kisegítő/fő énekes, Frank Beck között. A két figura úgy erőlködött, hogy kidagadtak a nyakukon az erek, a hangfalakból viszont érthetetlen, kiegyensúlyozatlan motyogás jött. Ez leginkább a második album, a Sigh No More klasszikusát, a One With the World-öt, illetve a New World Order power metal-mesterművét, a Dethrone Tyranny-t sínylette meg. Ráadásul a fazonok valahogy fáradtnak tűntek, bár lehet, hogy még mindig a korábban fellépő svéd fiatalok színpadi őrjöngésének hatása alatt voltam. A közlekedési balesetben megsérült Henjo Richter helyett a gitáron az eurovíziós metalosokból, a Beast in Black-ből ismert Kasperi Heikkinen segített be. Aztán a csillagok együttállása végül megjött az azonos című albumról származó Somewhere Out in Space és a debütáló lemez felejthetetlen pop-power metal csemegéje, a Heaven Can Wait alatt. A két ének romboló erővel hasított át a hangzáson, és csak sirathatom az elszalasztott lehetőséget, hogy az egész koncert így szólhatott volna. Személy szerint kicsit kielégületlenül maradtam, és hiányzott az igazi egységes, összeforrott zenekar érzése is, hiszen a régiek közül már csak Kai és a nélkülözhetetlen Dirk Schlaechter van jelen a basszusgitárnál.
A setlistet itt találjátok.
Kissin’ Dynamite
Nem csak én csodálkoztam azon, hogy a német Kissin’ Dynamite a legendás Gamma Ray után következik, pár nappal a fesztivál előtt ráadásul a hivatalos oldalon azt is bejelentették, hogy társheadlinerek lesznek. Mi van? Tény, hogy a srácok Németországban rendkívül népszerűek, legutóbbi albumukkal, a Back With a Bang!-gel egyenesen a német albumlista élére röppentek. A fellépésük után a (főleg női) közönség jókora része haza is indult.
Be kell vallanom, nem ismertem a zenéjüket. A koncertet a címadó Back With a Bang!-gel kezdték, a szupertapadós DNA-val folytatták, majd jött egy hiperdallamos darab a sokatmondó, bár talán melléfogott című No One Dies a Virgin. Igazán bombasztikus, magas oktánszámú nyitás! Innentől már könnyebb volt megérteni, honnan és miért ekkora a banda népszerűsége: aprólékosan kimódolt, édesen dallamos szerzeményekről van szó, tele „gang” vokálokkal, könnyen megjegyezhető refrénekkel és egyszerű ritmusokkal. A duplázós lábdob sem marad el, végtére is német bandáról beszélünk! Afféle pop-glam rock Sabaton, ha úgy tetszik. Hannes Braun énekes határozottan uralta a közönséget, oldschool frizurájával pedig gondoskodott az ózonlyuk tágításáról. Mindenképp olyan banda, amit ha csak egy kicsit is metalos vagy, nem fogsz rendszeresen hallgatni, de a dalok egyszerűen nem akarnak kimenni a fejedből. You’re Not Aloooooooooooooone… Az anyját!
A setlistet itt találjátok.
Blind Guardian
Aaaaahhhh, a power metal elitje, Hansi és csapata. Plusz basszusgitáros. Plusz billentyűs. Gépről bejátszott sávok nélkül. Szerintem. Andre bakija a Majesty-ben ezt bizonyítja. Remélem.
Elit ének. Elit gitárospáros. Elit dobos (valaha volt). Elit albumok (valaha voltak). Elit setlist. Bizony. Elit setlist. Persze egy rövidített fesztiválszettnél mindig hiányzik vagy 15 klasszikus, de minek sírjunk. A hangzás monumentális. Hansi sikolyai lézerélesek. Andre szólódallamai mesteriek (kivéve a Majesty-ben). Ütőhangszerek és duplázó lábdobok ágyútüze. Nem hallható basszus. Szoborszerű billentyűs. Extázisban lévő tömeg. Így kell headlinerként lenyomni egy fesztiválkoncertet!
Kifogás? Talán a The Bard’s Song című dalt énekelte kicsit halkabban a tömeg, mint szokta. És talán a „Valhalla, deliverance, why’ve you ever forgotten me?” skandálása sem tartott olyan sokáig… Apróságok.
A setlistet itt találjátok.
Nyolc óra metal azért kifárasztja az embert. A szervezők viszont nem hoztak szégyent a német precizitás hírnevére. A bandák között volt elég szünet egy (átkozottul vizezett) sörre és egy kis dumára ismerősökkel, barátokkal, a lelátókon pedig bőven akadt hely leülni. Szomorú és aggasztó tény, hogy egy ilyen fesztiválra, ilyen nevekkel, a teuton heavy metal bölcsőjének szívében mindössze valahol 4 és 5 ezer ember gyűlt össze. A csarnok mindkét oldala teljesen üres volt, ami viszont egyszerű és gyors utat biztosított a pultokhoz és a mosdókhoz. De hová tart manapság a metálszcéna? A stadionos tömegbulik felé, ahol a Metallica, AC-DC, Gn’R és a hasonló figurák erőtlenül szórakoztatnak 35 éves slágerekkel?
Én személy szerint nagyon élveztem a koncerteket, csak a Gamma Ray alatti hangproblémák idegesítettek. Reméltem, hogy Hansi beszáll a „sugarak” közé a nyitó Land of the Free alatt, Kai pedig az „őrzők” mellé a Valhallában (ez egy nappal később egy hasonló fesztiválon meg is történt), de nekem nem volt ilyen szerencsém. A fellépők listája stílusában elég változatos volt ahhoz, hogy ne legyen unalmas (na jó, kivéve valakinek, akinek az egész hazaúton thrasht kellett hallgatnia, hogy kiverje a fejéből a power-jódlizást). Noch ein Bier, Bitte!
Értékelés: 8/10
Szöveg és fotók: Igorac




















































































