SUM 41 (előzenekar: Neck Deep)
szerda, 2024. 11. 13.
Bécs (Wien) / Wienerstadthalle – Halle D / Ausztria
Így hát mi, a rockline.si csapata is eljutottunk a SUM 41 utolsó koncertjéig. A „hagyományhoz” híven mi, a Rockline-nál imádunk SUM 41-koncertekre járni! Nap mint nap, ha csak lehet! A 2024. 11. 12-i budapesti kiruccanás után nem számítottunk nagy különbségre a bécsi koncert és aközött, amit egy nappal korábban Budapesten átéltünk. Ez a benyomás azonban csalókának bizonyult!
A bemelegítésről ismét a walesi punk rockerek, a Neck Deep gondoskodtak, akik egészen a 2024. 11. 23-i párizsi búcsúkoncertig kísérik a SUM 41-et.
A Neck Deep 2012-ben alakult Wrexhamben. Ben Barlow és Lloyd Roberts alapította, akik zenei pályájukat egyenesen a gyerekszobában kezdték, első EP-jük, a Rain in July pedig hamar internetes szenzáció lett. A közösségi médiás ismertségnek és a Hopeless Records-szal kötött szerződésnek köszönhetően sikerült szélesebb körben is áttörniük. A 2015-ös „Life’s Not Out to Get You” albumukat az elmúlt évtized egyik legjobb pop-punk lemezeként tartják számon, és ez vitte el a bandát világ körüli turnékra. „The Peace and The Panic” albumukról származó legnagyobb slágerük, az In Bloom megszilárdította a helyüket a színtéren. A Neck Deep energikus élő fellépéseiről és a rajongókkal ápolt szoros kapcsolatáról ismert, ami megkülönbözteti őket más (fennhéjázó) bandáktól (egyáltalán, miért is lenne bárki fennhéjázó?). Bár személyes, vallomásos témákban mélyednek el, amelyek sokszor „vérkomolyak”, a hangvételük mindig optimista marad.
A banda alig több mint fél óra alatt „szétszedte a terepet”. Nem abban az értelemben, hogy a közönség teljesen megőrült volna, hanem azzal az elkötelezett magabiztossággal, amellyel az anyagot előadta. A hangzás kissé lyukas volt, a gitárok lehettek volna tisztábbak, de mindent egybevetve kijelenthetem, hogy minden tekintetben rászolgáltak az előzenekari szerepre. Profin, magabiztosan és teljes odaadással ahhoz, amiért a szívük dobog! És ahogy az elején utaltam rá az előző esti budapesti koncert utáni várakozásokkal kapcsolatban: lényegében semmi különbség.
Setlist:
1. Dumbstruck Dumbf**k
2. Sort Yourself Out
3. Motion Sickness
4. Gold Steps
5. Citizens of Earth
6. Kali Ma
7. Take Me With You
8. STFU
9. We Need More Bricks
10. In Bloom
A Neck Deepnek ezúttal sem volt nehéz dolga a közönség felhergelésével. Az osztrák publikum még a magyarnál is jobban ki volt éhezve a SUM 41-re, és már a Neck Deep műsora alatt is több olyan reakciót produkált, amely közel állt ahhoz az általános delíriumhoz, ami kicsit később következett.
A SUM 41-beszámolók egyáltalán nem újdonságok a webzinünkön, de mivel a zenekar visszavonulása miatt ez az utolsó turné, a két beszámolót olvasva észrevehetitek, hogy kicsit ismétlik egymást. Ugyanis a SUM 41 pályafutásának utolsó leheleteinek vagyunk szemtanúi.
Amikor felcsendült a legendás AC/DC-klasszikus, a T.N.T., az osztrák közönség a színpad elé rohant, hiszen tudta, hogy ez az utolsó élő találkozása a SUM 41-gyel. Az „ibuprofen sörrel kombinálva” keményen odacsapott, és elérkezett az idő a pogózásra és a bulira az este teljes SUM 41-„családjával”. A „family” szó aznap este elég sokszor elhangzott, és az ember szinte várta, hogy a sarok mögül kikukkant Vin Diesel a Mustangjával, elmagyarázza mindenkinek, hogy ez az ő szövege, majd lógó orral elhajt leforgatni a „Fast And Furious” franchise immár 49. részét. Sokan talán kicsit „cukrosnak” éreznék a „család” szó ismételgetését, de az igazi rajongók tudják, mire gondoltak vele. A SUM 41 pályafutása során voltak hullámvölgyek és csúcsok, jóval drasztikusabbak, mint a szlovén folyószámlák egyenlege minden hónap tizennyolcadikán, a csoportos beszedések levonása után.
Deryck erről könyvet is írt, amely a búcsúturné alatt jelent meg „Walking Disaster” címmel. Ebben a sztárságig vezető saját útját írja le. Itt vallott először arról, hogy kiskorú srácként Kanada közepén mentora és a zenekar egykori menedzsere, Greig Nori (egyébként a nagyon sikeres kanadai Treble Charger énekese, amely a SUM 41 tagjainak kanadai kamaszkorában a műfaja legnépszerűbb bandája volt) úgynevezett „groomingnak” vetette alá (https://www.policija.si/svetujemo-ozavescamo/varnost-na-internetu/spletno-nasilje-in-spolne-zlorabe-otrok-na-internetu/spolne-zlorabe-otrok-prek-spleta/grooming), szexuálisan bántalmazta, drog- és alkoholfüggővé tette, aminek következtében Deryck többször is a „halálos ágyán” találta magát. A leleplezés után sokan nagyon gyorsan párhuzamot vontak a zenei stílus ingadozásaival, az Avril Lavigne-tól való válással és persze a függőség okozta vese- és májelégtelenséggel. Deryck egyébként éppen idén ünnepli józanságának 10. évét.
Ez a turné sem zajlott incidensek nélkül. Nyáron ugyanis Deryck ismét megsérült a hátával, ezért néhány koncertet le kellett mondani. Kanadában a banda jövőre kárpótolja a rajongókat az összes elmaradt fellépésért, és ott is zárja majd a turnét.
A koncert természetesen ismét a „Motivation” dallal indult, az északi szomszédok azonban nem vártak sokat azzal, hogy túlüvöltsék az énekest. Már az első dalnál világos volt, hogy a bécsi közönség sokkal jobban ki van éhezve a 2000-es évekre, és abban a pillanatban az is egyértelművé vált, hogy ez a koncert hosszabbításra megy. A The Hell Song úgy üt, mint az első korty Stiegl egy nehéz nap végén, aztán jön utána a második adag az Over My Head-del. Emlékeztetőül: a Hell Song spontán született, hogy a banda egyik közös barátja könnyebben feldolgozza a hírt, hogy HIV-pozitív, és ehhez a vallomáshoz kapcsolódik annak az albumnak a címe is, amelyen a dal szerepel, ez pedig a „Does This Look Infected?”. Eljött a pillanat, amikor a Rockline fotósa is szembesül a keserű ténnyel: több mint öt év után most fotózza ezt a zenekart utoljára. Vegyes, szomorú érzések pillanata ez, de az összes emóció egy csapásra elpárolog, amint felhangzanak az Underclass Hero első riffjei. A közönség ezúttal is mindent beleadott, és ismét túlénekelte az énekest. A listán következő Noots, ahogy azt a budapesti koncertről szóló beszámolóban már említettük, váratlanul került a setlistre – a rajongók nagy kérésére, akik élőben akarták hallani a dalt – először és utoljára. A SUM 41 ugyanis ezt a számot élőben soha nem játszotta. A dal eredetileg nem jelent meg az USA-ban és Kanadában, később viszont felkerült a Marvel „Fantastic Four” című filmjének soundtrackjére. A rajongók interneten tanúsított összefogása magát a bandát is meglepte, így úgy döntöttek, hogy még a turné közben felveszik a dalt a koncertrepertoárba.
Jön a Landmines, amely idén jelent meg, és az új lemez „Heaven” részén található (a lemez második fele, a „Hell” inkább metálos színezetű). A Landmines a műfaj nosztalgiázóinak a ’90-es évek végének gördeszkás délutánjait idézi fel, pedig a dal, mint említettük, 2024-ben született; ezt az érzést talán egy rajongói komment írja le a legjobban: „this is more 2000s style than the actual 2000s were”.
A következő szám, a Dopamine, szintén a banda újabb repertoárjához tartozik, és sokan úgy tartják, hogy ez is egy újabb hattyúdal Deryck és a pop-punk hercegnője, Avril Lavigne kudarcba fulladt kapcsolatáról. Az énekes ezt egyébként cáfolta, hiszen 2015 óta Ariana Cooper modell férje, akivel két gyerekük van. Érdemes megjegyezni, hogy volt feleségével kiváló viszonyt ápol: időnként ma is producerként és dalszerzőként dolgozik neki, és (igaz, csak az USA-ban) élőben is fellép vele.
Ezután jön a Slayer és a Metallica egy-egy nagyon gyors feldolgozása, majd a We’re All to Blame, a Some Say és a Screaming Bloody Murder vezet el a Walking Disasterig, amelyről értelemszerűen az énekes fent említett önéletrajzi könyve is a nevét kapta. Ez az első dal, amelyet a banda Dave „Brownsound” Baksh távozása után vett fel, amikor csak hárman működtek. A szám a banda visszatérését jelzi a „Chuck” album keményebb, metálos riffjeitől az eredeti punk-rock vonalhoz. Ez volt Brownsound távozásának oka is, hiszen a gitáros mindig inkább a metálosabb vizek felé tekintgetett, és nem értett egyet a banda új-régi irányával.
Lassan elérkezünk a „Makes no Difference”-hez, amely különleges jelentőséggel bír a banda történetében, hiszen ez volt az egyik első dal, amely felmutatta a pop-punk és a punk rock rájuk jellemző keverékét. 2001-ben jelent meg kislemezként a debütáló „All Killer No Filler” albumról, és segített a bandának abban, hogy a kanadai zenei színtéren túl is szélesebb körben ismertté váljon. A dal energikusságával és ragadós dallamával, valamint az ezekkel kontrasztban álló, a meg nem értettség és az elidegenedés érzésével foglalkozó, befelé forduló szövegeivel sok fiatal hallgatót megszólít, akik magukra ismernek benne. A dal különlegessége a klipje is, amelyet egyetlen snittben vettek fel. A videóban a zenekar egy kisbuszban játszik, amely a város különböző részein halad keresztül, és ez egyedivé és dinamikussá teszi a klipet. Ez a megközelítés akkoriban a pop-punk műfajban különlegességnek számított, hiszen erősítette a banda lázadó, DIY szellemét. A „Makes No Difference” így hozzájárult ahhoz, hogy a SUM 41 a 2000-es évek eleji színtér egyik kulcszenekarává váljon, mivel a szórakoztató, energikus punkdallamokat mélyebb, elgondolkodtató témákkal ötvözte. Egyúttal ez a dal nyitotta meg az utat a későbbi sikereik előtt, hiszen megmutatta a banda tehetségét abban, hogy a bulit és a komolyságot egy helyen tudja összehozni.
A Nootshoz hasonlóan a következő szám, pontosabban dalegyveleg is a rajongók kívánságát tükrözi. A bandának egyszerűen nem volt ideje eljátszani a teljes „Chuck” albumot, amely Európában kiemelkedő népszerűségnek örvend, ezért három dalt egybegyúrtak, és egyszerűen My Direction / No Brains / All Messed Up néven futtatták. A gyors tempót ezután egy dobszólóval csillapították kicsit. Frank Zummo, aki az eredeti dobost, Steve Joczot (Stevo32) váltotta a zenekarban, így vette át a gyeplőt. A dobosváltáskor a rajongók úgy gondolták, hogy a bandának vége, hiszen Stevót tartották annak a láncszemnek, amely összetartja a csapatot. Frank tehetségével bebizonyította, hogy könnyedén felveszi a versenyt Stevóval, ráadásul hasonló színpadi jelenlétével kiválóan pótolta elődjét. Ez azt jelenti, hogy fenomenálisan beilleszkedett és megtalálta a hangot a többiekkel – hogy az énekes szavait kölcsönvegyem – a SUM 41-„családban”.
A következő két dal szintén az új albumon szerepel: a Preparasi a salire és a Rise Up. Utóbbi végleg felizzította az egész csarnokot, és még azokat az utolsókat is „szabadonfutásba” kapcsolta, akik addig csak álldogáltak. A nyugodt Pieces alatt ismét könnyebben kaptunk levegőt és gyűjtöttük az energiát, hiszen utána a Fat Lip jött. Amikor a közönség meghallja a Fat Lip előtt bejátszott felvétel első szavát, megőrül. A basszusgitáros Cone arcán ülő széles vigyor, ahogy végignézett az eksztatikus publikum üvöltözésén, valószínűleg egészen a mi Mariborunkig sem maradt észrevétlen. A Fat Lip az a pillanat egy SUM 41-koncerten, amikor Deryck – ahogy az egykori, megboldogult Jugoszláviában mondták volna – „technológiai felesleggé” válik, hiszen egyszerűen nem lehet hallani. A közönség a saját vállára veszi az összes énekét! Az érzelmek felszabadulása ezen a ponton elképesztő. Mintha a Fat Lip alatti teljes féktelenség még nem lett volna elég, rögtön utána jön egy újabb löket, a Still Waiting, amely úgy rohanja le a közönséget, mint „egy ljubljanai parkolóőr a nem fizető autósokat”. A fiatalokkal, de némileg érettebb korosztállyal is zsúfolásig megtelt csarnok még mindig tartotta az energiát, a circle pitek és a moshpitek egymást követték. A több mint 15.000 fős tömeg tengerében. A Still Waiting végén a SUM 41 gyorsan „viszlátot” int, és eltűnik a színpadról. A koncert kicsit idősebb közönsége valószínűleg még emlékszik a régi időkre és a Nirvana utolsó turnéjára, amikor Kurt Cobain már nem akarta élőben játszani a „Smells Like Teen Spirit”-et. A szemünk elől eltűnő banda láttán ez az asszociáció a csontjainkig hatoló félelmet keltett, hiszen az ember elkezd azon tűnődni, vajon ők sem akarják már előadni az „In Too Deep”-et? Halljuk még utoljára, vagy sem?
Nos, egy perc múlva persze visszatér a banda, és a közönség meglepetésére eljátssza a „Summer”-t, amely a banda szavaival a leghíresebb régi daluk – két albumon is szerepel. Ez az a szám is, amely az archaikus setlisteken kétszer is felbukkant egy-egy koncerten, mert a SUM 41 korai korszakában még nem volt elég megírt daluk.
A közönség láthatóan egyre jobban tüzel, várja az In Too Deepet, a SUM 41 azonban még elővezeti az új albumról a Waiting on a Twist of Fate-et. Eljött a pillanat, amikor Deryck arra kéri a közönséget, hogy még utoljára ugráljon, énekeljen és bulizzon velük. Felhangzik az első hang, és mindenki tudja, hogy most jön a csúcspont, az In Too Deep! A visító közönség „evezni” kezd, a második részben pedig jön a circle pit, amely olyan gyorsan nő és pörög, hogy átvehetné a nickelsdorfi szélerőművek munkáját. Az emberek sikoltozása leginkább az ikonikus „Home Alone” film azon jeleneteihez hasonlítható, amikor Kevin arcszeszt paskol az arcára, és vágja a grimaszait.
A dalnak vége, a banda meghajol, szétszórja a pengetőket és a dobverőket, majd búcsút int. A csarnok majdnem fele azt hitte, hogy most tényleg vége a koncertnek, a terem ürülni kezd, amikor két perc múlva Deryck és Tom visszarobog a színpadra, és eljátsszák az „Underclass Hero” album búcsúdalát, a So Long Goodbye-t. Először csak énekkel és zongorával, aztán a többi tag is beviharzik a színpadra, és ahogy az a SUM 41-hez illik, metálos formában búcsúznak el a rajongóiktól. Miközben az énekes már a backstage felé fordul és integet, meggondolja magát, és bejelenti, hogy a SUM 41 még egy dalt eljátszik! Ismét a „Chuck” albumról jön a Welcome to Hell, amely ezúttal valóban lezárja ezt az estét, amelyről az ember azt kívánná, bárcsak soha ne érne véget. Kezdődik a sírás és az ölelkezés, miközben mindannyian lassan a kijárat felé araszolunk.
Setlist:
1. Motivation
2. The Hell Song
3. Over My Head (Better Off Dead)
4 .No Reason
5. Out for Blood
6. Underclass Hero
7. War
8. Noots
9. Landmines
10. Dopamine
11. Raining Blood (Slayer-feldolgozás)
12. Master of Puppets (Metallica-feldolgozás)
13. We’re All to Blame
14. Some Say
15. Screaming Bloody Murder
16. Walking Disaster
17. With Me
18. Makes No Difference
19. My Direction / No Brains / All Messed Up
20. Dobszóló
21. Preparasi a salire
22. Rise Up
23. Pieces
24. Fat Lip
25. Still Waiting
—I. ráadás—
26. Summer
27. Waiting on a Twist of Fate
28. In Too Deep
—II. ráadás—
29. So Long Goodbye (metálos outróval)
30. Welcome to Hell
Az érzelmek estéje volt ez sokaknak, akik gyakorlatilag három évtizede (a kezdetektől) követik a SUM 41 pályafutását: a koncert az öröm és az elégtétel eksztázisában hagyta őket, hiszen méltó módon búcsúzhattak el kamaszkoruktól (sőt, általános iskolás éveiktől) és annak zenéjétől. Maga a koncert bőven megérte, és tökéletességével sokak számára lezár egy korszakot az életükben. Magára a bandára pedig egyáltalán nem fogunk haragudni, ha a visszavonulásukat úgy oldják meg, mint bizonyos meg nem nevezett amerikai zenekarok, amelyek már évtizedek óta búcsúturnéznak.
A közösségi médiás kommentek alapján a búcsúhoz illő idézet a „With Me” című dalból:
„I don’t want this moment to ever end,
Where everything’s nothing without you.”
Viszlát, SUM 41.
Szerzők: Helena Medved & Denis Paradiž
Fotók: Denis Paradiž
Videó: Denis Paradiž
