Rock of Ages 2012 (I. nap)
Dátum: 2012. 07. 27.
Helyszín: Seebronn / Baden-Württemberg / Németország
Július végére megérkezett a Rock of Ages új kiadása is, amely 2006 óta elsősorban a klasszikus hangzású rock (és szerény mértékben a heavy metal) rajongóit fogja össze. A kétnapos rendezvényt a németországi Baden-Württemberg tartományban fekvő Seebronn városka szélén tartják, Stuttgarttól nagyjából 50 kilométerrel délre, vagyis a könnyebb elképzelhetőség kedvéért Ljubljanától durván 700 kilométernyi autóútra. Seebronnt végtelen búza- és kukoricaföldek ölelik körül, így a tipikus dél-németországi táj érzése rendkívül erős.
Az esemény hetedik kiadása (akárcsak tavaly) most is hozott magával némi borongós időt, de a viszonylag erős névsor így is gondoskodott róla, hogy a szervezők szerint a fesztivál teltházas legyen. A jó szervezésnek és a kedves személyzetnek köszönhetően a fesztivál előtt minden út nyitva áll, hogy a jövőben még tovább nőjön – ha térben nem is, legalább időben, háromnapos rendezvénnyé. Épp az egyetlen színpadon zajló, nem túl intenzív program lehet a távolabbi vidékekről érkező potenciális látogatók távolmaradásának fő oka. A testvérfesztivál, a Bang Your Head!!!, amelyet ugyanaz a csapat szervez, a második színpad mellett bemelegítő napot is kínál a vendégeknek, így a végén összehasonlíthatatlanul termékenyebb a látott fellépők mérlege. A Rock of Ages közönsége közt ezért szinte lehetetlen idegen nyelvet hallani, hiszen a fesztiválra szinte kizárólag a közeli és a közepesen távoli környékről érkeznek rockrajongók.
A korai indulás ellenére a Rockline csapatát a pénteki nap közepén Augsburg és Stuttgart környékén megint végtelen autóskolonnák várták, amelyek valószínűleg minden hétvégére jellemzők. A torlódások oka, hogy a két város közti autópályát kétsávosról háromsávosra szélesítik, és csak remélni tudjuk, hogy a munkások a fesztivál következő kiadásáig már végeznek vele.
A kempingben akkor sikerült elhelyezkednünk, amikor a fesztivált megnyitó THE SAILER BROS. BAND már játszott, akik egy újabb verseny győztesei lettek, amelyen több mint 100 fiatal zenekar indult. Utánuk a FISCHER-Z foglalta el a színpadot, a hetvenes évek végéről származó brit formáció, amely a fesztivál egyik legexkluzívabb neve volt, hiszen Közép-Európa színpadain élőben rendkívül nehéz elcsípni őket. Az állandó új lemezek ellenére John Wattsnak és társainak már régóta nem sikerül betörniük a médiába, így működésük arra van ítélve, hogy a nagy címlapok reflektorfényén kívül folyjon. A new wave-es árnyalatú, tankönyvszerű fellépést bőven megfűszerezte a punkos arrogancia, de még így is a rock számára elfogadható hangzás keretein belül maradt. A passzív produkció ellenére a Fischer-Z a szervezők gazdag fantáziájának köszönhetően kellemes felfrissülést jelentett a fellépők között.
Este hét órakor a FISH lépett színpadra, a neoprogresszív Marillion egykori tagja, aki 1988-as kilépése után sikeres szólóművésszé vált, változatos, és a kiváló zenész hírnevéhez méltó szólókarrierrel. Idén Fish koncertek terén kevésbé aktív, ezért a fesztiválos fellépése is nyilvánvalóan a szervezők nagy vágyának gyümölcse volt, hogy a brit zenész végre náluk is bemutatkozzon. A színpadon először Fish kísérőzenészei sorakoztak fel, majd a függöny mögül a tömeg lelkesedése közepette megjelent maga Fish is, és már az elején talpraesett kézmozdulatokkal emlékeztetett rá, miért tartják kiváló színpadi előadónak. A Marillion-klasszikus She Chameleon alatt egészen a közönség közé nyúló meghosszabbított színpad végéig elment, kinyújtotta a karját a tömeg felé, és a „I saw the lizard, touch” sorok közben érintésekkel az első sorokkal fizikai kapcsolatot is teremtett. Sikerült színpadi játéka fölényesen megzabolázta a színpad méretét, amelyen sok előadó egyszerűen elveszik. A jócskán 50 fölötti Fish énekben már nem éri el a magasabb hangokat, de ezt az eredetitől való enyhe eltéréssel, ügyes interpretációs technikával tudta leplezni, és ebben a kísérőzenészei is segítették kiváló háttérvokállal. A jó órás szettet, amely főként a szólókarrierje színeiben játszott, a testalkatra óriási skót egy újabb Marillion-remekművel, a Fugazival zárta, az 1984-es, azonos című album címadó dalával.
Fél kilenckor a színpad BOB GELDOFé lett, annak az embernek, akinek élete és zenei pályája a színpadon előtte állókhoz képest teljesen önálló. Geldof nevének hallatán a legtöbben 1985-re gondolnak, a hatalmas visszhangot kiváltó jótékonysági projektjének, a Live Aidnek a megszervezésére, amelynek keretében a londoni és a New York-i koncert egyidejű megrendezésével a legnagyobb zenei sztárok gyűjtöttek pénzt Afrikának. De Bob Geldof ennél jóval több, mint egy jó szívű ír férfi: zenész, aki a The Boomtown Rats tagjaként, az újhullámos mozgalom részeként kezdte pályáját, a nyolcvanas évek közepén pedig szólóútra lépett, ennek legfrissebb gyümölcse a tavaly megjelent „How To Compose Popular Songs That Will Sell” album.
A szimpatikus, nemesi címmel rendelkező zenész (akinek II. Erzsébet királynő még a messzi 1986-ban adományozta a címet) pozitív megjelenésével és üzenetével az első másodperctől kezdve elismerést aratott, amely a fellépés során csak fokozódott. Geldof zenéje többnyire akusztikus jellegű, a hangzásképet pedig a kísérőzenészek sokszínű hangszerpalettája egészíti ki: hegedű, billentyűk, szájharmonika, zongora. Bár Geldof sosem volt rendkívüli énekes, átlagos hangját Seebronnban kiváló összeszedettséggel és élő előadásmóddal mentette meg, a szavakat „Dire Straits-es” akusztikus hangszeres alapra helyezve. És nemcsak ez! Szavai úgy tapadtak a hallgatókra, mint méhek a mézre, így karizmatikus személyisége segítségével nem esett nehezére megnyerni a közönséget, amely szinte a kezéből evett. A szettlistán még mindig bőven szerepeltek dalok Geldof aktuális albumáról, a zenész érintette a „The Vegetarians of Love” (1990) és a „Sex, Age, Death” (2001) lemezeket is, a tortán a habot pedig a várakozásoknak megfelelően a The Boomtown Rats két dala, a Rap Trap és az I Don’t Like Mondays jelentette. A férfinak, aki az életét a jótékonyságnak szentelte, sikerült megérintenie a zenei megnyilvánulás lényegét, szimpatikus modorú (és hippi gondolkodású) pozitív üzenete pedig még sokáig visszhangzott a búzamezők fölött a fellépés után.
A fesztivál első napjának főzenekaraként az EUROPE mutatkozott be, a nyolcvanas évek egyik legsikeresebb európai hard rock együttese, amely világhírnevét rendkívüli, többnyire szelídebb előjelű rádiós slágerekkel szerezte. A svédek tavasszal jelentették meg a „Bag of Bones” albumot, és vele a retró hangzás teljesen új fényében mutatkoztak be, aminek elsősorban Kevin Shirley producer az érdeme, aki hangzásukból még egy kis blues-t is ki tudott csikarni – ami a nyolcvanas évek második felének dallamos lemezein már-már istenkáromlás lett volna! És itt keletkezik a gond. Az Europe minden lépésnél le akarja rázni magáról a „nyolcvanas évek bandája” címkét, amit interjúkban sokat hangsúlyoz az énekesük, Joey Tempest is, ezzel pedig a rajongókat is sikerült két egymásnak ellentmondó pólusra osztaniuk. A „régi” és az „új” közötti vékony vonal jegyében zajlott az a németországi fellépés is.
Az Europe bevezetőként egymás után szórta az új dalokat. A Riches To Rags, a Not Supposed to Sing the Blues és a Firebox a nehéz, fémes hangzás fényében szólalt meg, hiszen Norum gitárja végsőkig fel volt tekerve, és semmi jelét nem mutatta annak a kompromisszumos, AOR-os együttműködésnek a billentyűkkel, amelynek receptje alapján az Europe valaha híressé vált. Következett Tempest első megszólalása, amelyben a összegyűlt népet Stephen King könyve nyomán egyenesen a kukorica gyermekeinek (Children of the corn) nevezte, majd ezután ugrás 1988-ba, a Superstitious slágerhez, mielőtt az Europe visszatért az újabb dalokhoz.
A lehetetlen lehetséges! Az Europe az egész középső részben az utolsó két album dalait játszotta, a „Last Look At Eden” (2009) lemezre éppolyan erősen összpontosítottak, mint a „Bag of Bones”-ra, ami arról árulkodik, hogy a svédek százszázalékosan bíznak mai művészi hitelességükben, még ha a rajongók reakciójából ítélve az önbizalmuk korhadt alapokon áll is. Az Europe színpadi show-ja a legapróbb részletekig kidolgozott, a játék zöme pedig természetesen a kiváló Joey Tempest vállán nyugodott! Az énekes nem titkolja David Coverdale mozdulatai iránti rajongását, a korai Whitesnake-énekes stílusában végig játszott a mikrofonállvánnyal, így a legtöbb frontember számára zavaró kellékből a sex appeal-jének javára kovácsolt előnyt. Az adrenalinos színpadi mutatványok ellenére korrektül letudta az énekes feladatait, a hangszeres részeknél pedig John Norum gitáros ujjaira hagyta a reflektorfényt, aki a Let The Good Times Rock című dalban Kee Marcello bőrébe bújva is a zenekar nevéhez méltóan állta a sarat. A fellépést az Europe a ráadásban zárta az est legvártabb dalával, a The Final Countdownnal, és kezdődhetett a visszaszámlálás a holnapi koncertekig… Az Europe bebizonyította, hogy létezése független a nyolcvanas évekkel való nosztalgikus kacérkodástól, ugyanakkor épp ez a tényező a keverőpultból érkező túl kemény hangzással párosulva vegyes reakciókat váltott ki a látogatókból. Hogy a kedvelt svédek közép- vagy hosszú távon hogyan reagálnak erre, azt majd a jövő mutatja meg.
Bár a nap főszereplői mind a rock saját filozófiájából indultak ki, mindegyikük képes volt olyan transzba ragadni a közönséget, amelyet csak a koncertek rendszeres látogatói ismernek, és amelyet egyszerű szavakkal lehetetlen leírni. Az első nap végére így már tudtam, hogy a távoli Seebronnba vezető út megérte attól a pillanattól kezdve, hogy meghallottam az első hangokat a Rock of Ages fesztivál hangfalaiból.
szerző: Urban Bolta
fotók: Urban Bolta
1. Riches to Rags
2. Not Supposed to Sing the Blues
3. Firebox
4. Superstitious
5. Scream of Anger
6. No Stone Unturned
8. New Love in Town
9. Seventh Sign
10. Love is Not the Enemy
11. Girl From Lebanon
12. Carrie
13. Let the Good Times Rock
14. The Beast
15. Rock the Night
—ráadás—
16. Last Look at Eden
17. The Final Countdown
























