Dirkschneider és az Accept-klasszikusok új vihara Bécsben (2017)

Poba Utoljára módosítva: 23. január 2019

ALEŠ PODBREŽNIK

Dátum: 2017.10.27.
Helyszín: Bécs / Szene / Ausztria

Két éve annak, hogy a német U.D.O. – amelyet a német metáltitán Accept legendás egykori frontembere, Udo DIrkschneider vezet – átnevezte magát Dirkschneiderre, és úgy döntött, hogy a jövőbeli koncertjein szigorúan csak Accept-anyagot játszik. Semmi mást, csak Accept-et. Már az első turné hihetetlen sikernek bizonyult, a Dirkschneider pedig a nagy érdeklődés (és a tömegével teljesen kelendő koncerthelyszínek) miatt újabb és újabb időpontokat jelentett be. 2016-ban és 2017-ben így már két koncertfelvétel is megjelent (a németországi Memmingenből és a csehországi Brnóból). A 2017-es év a végéhez közeledik, a Dirkschneider pedig útra kelt az utolsó turnéjára, amelyen Accept-dalokat játszik. Két Dirkschneider-koncertet is láttunk, a Bang Your Head!!! fesztiválon és tavaly Brnóban, és kiderült, hogy érdemes volt harmadszor is megnézni őket. Egészen egyszerű okból: a koncertrepertoárt teljesen felforgatták, és beleválogattak néhány olyan dalt, amelyet az Accept évek óta makacsul kihagy a műsorából.

De haladjunk sorjában. A koncertet az osztrák Garagedays nyitotta, a tiroli Rattenberg városából származó zenekar. A 2005 óta működő banda rengeteg demófelvételt adott ki, valamint két stúdióalbumot: a „Dark And Cold” (2011) és a „Passion of Dirt” (2014) címűt. A zenekar mindössze három koncertre ugrott be a Dirkschneider előzenekaraként ezen a turnén, a kultikus NWOBHM-metálosok, a Raven helyett, akik egyébként végigkísérik a Dirkschneidert ezen a körúton. A bécsi koncert éppen az egyik olyan időpontra esett, amelyen a Raven nem játszott. És bármennyire is hiányoztak a legendás Raven-riffek, a Garagedays teljes szívvel beleadott mindent, kiváló produkciót nyújtott, és kihozott magából mindent. Érezni, hogy a zenekar nagyon régóta játszik együtt, és szilárdak a kötelékek a csapat tagjai között. A banda persze egy zsáknyi riffet szórt a közönségre, amelyek afféle koszos adag teuton heavy metalt jelentettek. Ez egyrészt az európai metál vívmányaiból merített ihletet, élén a régi hamburgi/bochumi vonallal, sok pillanatban pedig a Metallica és/vagy a Megadeth első lemezeivel kacérkodott nosztalgikusan. A banda rendkívül erényesen hatott. Összeszokottan, kompaktan, meggyőzően. Főleg a csapat parancsnokának, az énekes-gitáros Marco Kernnek a szilárd, áttörhetetlen alakja és tartóoszlopa miatt, aki a magabiztos ritmikus frázisok mellett torkos, dörgő hangjával gondoskodott a zenekar irányához illő, meggyőző vokális teljesítményről. Szép, magabiztos és lelkes produkció. A banda minden tekintetben igazolta az előzenekari szerepét.

Ezt követte a kétórás adag Accept-zene. Az új időszakban a Dirkschneider (és egyben az U.D.O.) soraiban egy csere történt: a finn gitáros Kasperi Heikkinent az amerikai Bill Hudson váltotta, aki tapasztalatokban gazdag ember, hiszen korábban játszott a Trans Siberian Orchestrával, a Power Questtel, a Circle II Circle-lel és a Nightrage-dzsel, és még mindig együttműködik a John Oliva’s Painnel.

A kis Szene klub legfeljebb 500 embert fogad be. A közönség ennél kisebb volt, talán jó 300 látogató. Az osztrák közönség ilyen koncertek iránti szinte közmondásosan gyenge érdeklődését tekintve még inkább megérte átélni a Dirkschneider fellépését egy igazi klubhangulatban, közvetlen közelről (a harmadik sorból). Érdekességként hozzátenném, hogy a Dirkschneider brnói koncertjét 2016 decemberében a lelátóról néztük. Az egy kosárlabdacsarnok közepén zajlott, teljesen teltház volt, és akkor 6.500 látogató gyűlt össze a helyszínen. A Dirkschneider Bécsben meglepte a közönséget a setlisttel. Ez olyan anyag előadására összpontosított, amelyet Udo Dirkschneider ugyan az Accepttel vett fel, de az együttműködésük későbbi időszakában. Rögtön az elején teljesen meglepte a közönséget, amikor a Dirkschneider belecsapott a „Death Row” lemez The Beast Inside című zúzdájába. Meglepetést meglepetés követett. Többek között négy „Objection Overruled”-klasszikus szólalt meg (a Bulletproof, rögtön utána a Slaves To Metal, a koncert második felében pedig a kiváló Amamos la Vida ballada és a címadó dal). A The Beast Inside mellett a Dirkchneider eljátszotta a „Death Row” másik dalát, a Stone Evilt is. A repertoárból nem maradt ki a Hard Attack sem, amely az Accept-rajongók által kissé utált „Predator” albumot nyitja, a banda pedig az „Eat the Heat” klasszikusát, az X-T-C-t sem hagyta ki (ezt a dalt az U.D.O. valamikor réges-régen az egyik Accept-tribute-válogatásra vette fel). A meglepetéseknek azonban ezzel még közel sem lett vége. Az Accept karrierjének egyik legnagyobb hírű pillanatából, a „Balls To the Wall” albumról Udo két olyan dalt fűzött fel, amely koncerten örökre elkerülte a figyelmet: a Love Childot és a Fight It Backet. Aligha merte volna valaki elképzelni, hogy egyszer élőben hallja a kultikus „Breaker” album Can’t Stand the Night című dalát, és az „Russian Roulette” albumról az Aiming High mellett a setlist még egy kiváló meglepetését, az Another Second to Be-t.

Szóval sokk sokk hátán. Egészen a kötelező ráadásig, ahol a Dirkschneider a koncertet a hangulat abszolút csúcsára vitte, és sorra felvonultatta a kötelező Accept-kedvenceket. A ráadásban Udo szándékosan elnyújtotta a Princess of the Dawnt, a Metal Heartot és a Balls to the Wallt, hogy kicsikarjon a közönségből minden atomnyi erőt, miközben az vadul énekelte a refréneket. A Fast As A Sharkban Udo ráhagyta a közönségre, hogy maga énekelje el a dal bevezető részét.

Megemlítendő, hogy Bill Hudson különösebb gond nélkül lépett elődje cipőjébe, már az elején lelőtte a két vezető szólót a The Beast Inside-ban és az Aiming Highban, a továbbiakban pedig teljesen egyenrangú tagjaként működött a felállásnak, Andrey Smirnovval egyenlő arányban osztozva a dalokon belüli vezető szólókon. A hangzás bravúros. Sven Dirkschneider pergődobja atomi erejűen szólt, Fitty Weinhold basszusvonalai intenzíven markoltak, miközben a színpadi mozgása alapján kissé Matt Sinnerre emlékeztető fickó vadul tépte a basszusgitárját. A basszus valóban teljes vehemenciával tartotta a gitárriffek vázát. Persze minden szem a legendás énekesre szegeződött, a hihetetlenül karizmatikus, örökké „elmorcosult” arcú férfira, vagyis Udo Dirkschneiderre. Ő ismét bebizonyította, hogy a hangjából egy morzsányit sem veszített a híres, sikító, magas torokhangból, amellyel néhányszor megrengette a Szene alapjait, és amellyel az eltörölhetetlen bélyegét nyomta a klasszikus Accept-albumokra, közvetve pedig a világ metáltérképének egész arculatára. Ezen a koncerten is megmutatta, hogy még mindig kiváló formában énekel, és a hangja a – ne feledjük, 65 éves – korához képest megőrzött, friss, erőteljes és tekintélyt parancsoló. Ilyen teljesítménnyel az összes Accept-klasszikus magabiztosan szól, amelyet a zenekar a koncertjein elővesz. Udónak tehát nem fogy el a dinamit. Annak alapján, amit hallottunk és láttunk, az Accept-klasszikusok a Dirkschneider kezében még meggyőzőbben szólnak, mint a mai Accept koncertrepertoárjában. Egyszerű: az énekhang dönt. És Udo ebben még mindig az első Accept-torok, még ha nem is az Accepttel énekel. Úgy tűnik, ez örökre így marad. A hangjával még mindig olyan magasságokat ér el, amelyekre az Accept jelenlegi énekese, Mark Tornillo egyszerűen nem képes, és ezt Udo híres hangszíne mellett ez bőven kompenzálja.

Új koncertshow, kiváló kivitelezésben. Fékek nélkül, csak teljes erővel nyomva. Áttörhetetlen! Koncert, tele a teuton iskola klasszikus heavy metaljának vérpezsdítő erejével! Kaland az Accept úttörő nyomában, amelyre a tökéletes élvezetért mész el, és ezt bőven meg is kapod. A turné után a Dirkschneider visszaváltozik U.D.O.-vá, és így folytatja a pályafutását. Új stúdióalbumot is bejelentettek. De mint mindig, az U.D.O. is jókora adag Accept-kedvencet játszik a koncertjein. Érdekes lesz látni, hogy a pályafutásuk során átnevezik-e még magukat valaha Dirkschneiderre, hogy lefussanak egy tiszteletkört a tisztavérű Accept-klasszikusok repertoárjával.

szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik