Az 1969-es év a Led Zeppelin számára a rock’n’roll szupernóvájának felrobbanásaként került be a köztudatba, olyan robbanásként, amelyet már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ez az új csillag hirtelen teljes erejéből kezdett ragyogni. Abban az évben építették meg azt a kifutópályát, amelyről katapulttal lőtték ki magukat a halhatatlanságba, és az Atlanti-óceán mindkét partján népszerűvé váltak. Először januárban jelent meg a bemutatkozó stúdióalbumuk, majd még ugyanazon év októberében a második is. Az akkori viszonyok között hihetetlenül energikus koncertek sorozatával kivívták maguknak annak a zenekarnak a státuszát, amely a korábban nem látott szexepilt és suhancosságot, valamint a rock and roll sokkolóan nyers változatát testesítette meg, erősen keresztezve a blues retorikájával. 1970-ben mindenki égve várta az új lemezt. A zenekar harmadik albuma, a „III” valójában az év legnagyobb várakozással övezett lemeze volt. Mindenki ugyanis egy újabb Whole Lotta Love-típusú dalra számított. És?
John Bonham már hónapokkal a „III” hivatalos megjelenése előtt „figyelmeztette” a sajtó képviselőit, hogy a következő album „akusztikus” lesz, és hogy a dalok a legjobbak közé tartoznak majd, amelyeket a zenekar addig a közönség elé tárt. Ezt senki sem vette elég komolyan. Az album ugyanis nem csupán akusztikus. Annál sokkal több. Az elődeihez képest egyenesen artos. A Led Zeppelin saját magát nem lepte meg vele, a világ viszont sokkot kapott a megjelenésekor.
Abban az időben, amikor a bolygón már olyan iszonyúan zajos rockbandák tombolták végig magukat, mint a Deep Purple a Deep Purple In Rock albummal vagy az Uriah Heep a bemutatkozójával, miközben ébredezett a két lemezzel a zsebében érkező Black Sabbath, vagy a Ten Years After a „Cricklewood Green”nel, a Led Zeppelin más utat választott, mint amit az akkori trendek diktáltak, és az új teljesítménnyel megmutatta, hogy a zenekarban sokkal szélesebb művészi potenciál és hatótávolság rejlik, mint azt bárki gondolta volna. A Led Zeppelin persze most is rockot és bluest szállított, meg némi csiricsárét – a szokásos módon –, de ezúttal sokkal gondosabban elrendezve. A gitár már nem feltétlenül dominált, az aranzsálás „demokratikusabbá” és kiegyensúlyozottabbá, egymással megbékélőbbé vált, mindenekelőtt pedig John Paul Jones végre kihasználhatta a sokrétű zenészként rendelkezésére álló teljes arzenálját. Az akusztikus feldolgozások kerültek előtérbe, sok hangszer került be a hangzásba az egzotikus ütőhangszerektől a közönséges kanalakig, mandolinig… John Paul Jones a megszokott basszusjátéka mellett nagybőgőt is használt, vonósokat és billentyűket adott az hangszereléshez. A That’s the Way-ben például gyűszűvel játszotta a basszusgitárt, ami a slide gitározás gyakorlata. Robert Plant bebizonyította, hogy a hangja különösebb erőfeszítés nélkül, normál éneklés közben is izzik, anélkül a frenetikus hajtóvadászat nélkül, amely a két korábbi albumon jobbára mindenáron csak arra irányult, hogy az ötödik oktáv tetején lógassa a hangokat. A zenekar kiterjesztette a rock és a blues retorikáját a folk, a világzene és a country elemeinek integrálására. Úgy tette ezt, hogy a Led Zeppelin-karakter hajszálpontosan megmaradt, az eklekticizmusban pedig érettebb szintre lépett.
1970 tavaszán Page és Plant úgy döntött, hogy a családjával együtt pihenni utazik a walesi Kambriai-hegységbe. Pihenni. Semmi többet. A zenekar csak az előző évben 150 koncertet adott, 1969 végén pedig már az új anyagot kezdte írni. A pihenés elkerülhetetlen volt. Mégsem volt hétköznapi nyaralás. Hatással volt a „III” végső arculatára, amiről az album borítóján szereplő külön köszönet is tanúskodik a Bron-Yr-Aur helyszínnek. Az ötlet a akkor 22 éves Robert Planttől származott, aki gyerekkori emlékeiből idézte fel, hogyan látogatta meg egykor a szüleivel a Bron-Yr-Aur nevű, 18. századi kunyhót. Egy régi kőházikó tehát a Snowdonia misztikus walesi tájának közepén.
Robert Plant később így fogalmazott: „Ideje volt egy „leltárnak”, de közben nem akartuk elveszíteni a kreativitás és az inspiráció lendületét. Rendkívül kapóra jött lépés volt. Villany nélkül, gyertyafénynél és forrásvízzel eltölteni az időt.”
Jimmy Page hozzáteszi: „Annyira megelőztük a korunkat, hogy az emberek nehezen értették, mi a fenét csinálunk. Főleg a kritikusok nem kerültek egy hullámhosszra az albummal. Míg az újságírók azt mondták, hogy az új lemezzel leszűkítettük a kreatív skálánkat, valójában inkább fordítva volt. Az új albummal művészi értelemben kiterjeszkedtünk.”
„Zeneszerzőként és előadóként érett voltam, az ihletet pedig akkoriban a sokféle zenében találtam meg. Egy kiváló zenekar társaságában így lehetőségem volt kipróbálni olyan dolgokat, amelyeket egyébként nem tudtam volna így megtenni” – teszi hozzá Jimmy Page.
Éppen a média értetlensége miatt szerepelt az album gyengébben a listákon. A megjelenés idején sem fogyott olyan jól, mint az előző kettő. Londonban vették fel, a Headley Grange-ben, a Rolling Stones Mobile stúdió segítségével, valamint az Olympic stúdióban, 1970. október 5-én jelent meg az Atlantic Records gondozásában. Az albumot Jimmy Page producerelte, közreműködött még Jeremy Andrew Johns és Terry Manning.
A megjelenésekor sokan forgatták a szemüket azon, amit az album tartalmából hallottak. A lemez ugyanis fenekestül felfordította mindazt, amit vártak tőle, és amit a közönség és a kritikusok szemében egy nehéz adag tesztoszteronnal túlfűtött, injekcióként adagolt hard rocknak kellett volna lennie. Pontosan annak, ami egy évvel korábban a Led Zeppelint a nemzetközi színtér csillagai közé emelte. A „III” hat dalának hangszerelése Page akusztikus gitárfrázisaiból indul ki. A zenekar mindent kipróbált, ami csak az eszébe jutott. A hagyományos, népies és kelta hangzású instrumentálistól, amelyre lehetne csűrni-csavarni a lábat (Bron-Y-Aur Stomp), a country blues pimaszkodásáig (Hats Off to (Roy) Harper), a bluegrassig (Gallows Pole), ahol akusztikus és elektromos bendzsó is megszólal. A szakállak olyan méretűre nőttek, hogy a hobbitok is megirigyelnék, a színpadi öltözékbe különféle fejfedők kerültek, a zenekar pedig vidéki farmlakók külsejét öltötte magára. Az album természete gyakran pásztori, és annyira szerves a hangzása, amennyire csak lehet. Az egész anyagot maga a Led Zeppelin játszotta fel. Vendégzenészek nélkül. Került rá néhány effekt – ami teljesen normális –, egyébként viszont az album a felvétel során megőrizte a nyers és hiteles hangzást a maga teljességében. A szövegek is kizárólag a zenekar szövegei voltak. Szerzőjük teljes egészében Robert Plant, aki költőként határozott fejlődést mutatott. Az új lemez a rock’n’roll, a folk és a világzene kiváló szintézise volt.
A kritikusok packázása érezhetően idegesítette a zenekart, és a Led Zeppelin a pályafutása további részében sem tanúsított különösebben barátságos viszonyt a sajtó képviselőivel. Talán éppen azért, mert a média soha nem volt hozzájuk különösebben kegyes, a „III” megjelenésének idején pedig ez a rosszindulat még hangsúlyosabb volt. Pedig. Aki nagyon jól ismerte a zenekart, annak a „III” hozta újdonságon egy cseppet sem kellett volna meglepődnie. Egyébként. Page a szitárját jóval azelőtt Angliába hozta, hogy George Harrison vele nyűgözte volna le a közönséget és a rádióállomásokat. Már a hatvanas évek mélyén, amikor Jimmy Page az egyik legbecsesebb stúdiózenésznek számított, a fickó mindent magába szívott, ami elhaladt mellette, így tágítva a horizontját és tartva a lépést az aktuális trendekkel. A chicagói blues-boom mellett Page akkoriban a folkgitár két virtuózáért, Bert Janschért és John Fahey-ért is rajongott.
Az „egzotikum” fűszerének rock’n’rollba keverése már a Led Zeppelin mindkét korábbi albumán kimutatható. Például a Babe I’m Gonna Leave You-ban, ahol nem kevés különböző zenei elem szövődik egybe. A neoklasszikától a szólón belüli, majdnem flamenco mintájára játszott kitérőn át a szinte metálos frazírozásig. Mintha Joni Mitchellt házasították volna össze a metállal. A Black Mountain Side-ban is vendégszerepel egy indiai zenész tablán.
Az Immigrant Song, az album legkeményebb dala, valójában a vikingekről és az inváziójukról szól. A zenekar 1970. június 22-én lépett fel az izlandi Reykjavikben. Az ottani megállónak, ahol a nap hihetetlen 24 órán át világított, Plant szövegírói ihletére ugyanolyan fontos hatása volt, mint a snowdoniai pihenésnek. Mindössze egy héttel később a Led Zeppelin a hazai fesztiválon lépett fel Bath-ben. Az Immigrant Song olyan benyomást tett a kvartett tagjaira, hogy a zenekar azonnal be akarta mutatni a közönségnek, és ezzel nyitotta a bath-i koncertet. A zenekar 150 000 fős tömeg előtt lépett fel, több mint három órát játszott, és nem kevesebb mint öt ráadást adott. A Led Zeppelin napnyugta idején lépett színpadra, a nap pedig szép lassan éppen a színpad mögött aludt ki. Peter Grant menedzser nem titkolta elégedettségét, miközben lelkesen figyelte védencei sikeres produkcióját. A közönséget és a nyilvánosságot viszont a napnyugtás fellépésnél is jobban sokkolta az a pillanat, amikor Page a Les Paulját akusztikus gitárra cserélte, John Paul Jones pedig mandolint vett a kezébe. Plant bejelentette a „The Boy Next Door” című dal előadását, amelyet Plant és Page egyedüliként fejezett be a snowdoniai pihenés alatt, és amelyet a Led Zeppelin a „III” megjelenése előtt átkeresztelt That’s The Way-re. Ez volt az első alkalom, hogy a Led Zeppelin a hazai közönség előtt akusztikusan játszott.
Ha még egy kicsit elidőzünk az album többi dalánál, a Friends például egy intenzív, ám titokzatos szerzemény, Page hangolási kísérlete, hiszen az észak-afrikai zene hagyományos ritmusainak trappoló vibrálását akarta vele megragadni. A hozzáadott keleti tonalitás és a vonósfeldolgozások pedig még Holst Mars című művét is kihívják. A Friendsszel a zenekar kitárta az ajtót afelé, hogy egyszer olyan kompozíciókat alkosson, mint a Kashmir vagy a Four Sticks. A Stairway To Heaven és az Over The Hills And Far Away is megtalálta az ősét a „III”-on. A rokonság a That’s the Way és a Gallows Pole dalokban fedezhető fel.
A Since I’ve Been Loving You jelezte, merre fog a zenekar a jövőben fejlődni. Page azt mondta róla, hogy a blues szellemében szólal meg, ugyanakkor a kvartett közös tudatának tükörképe, amely új kreatív szférák felé mozdul el. A blues mintájára mindenképp „a tizenkét ütem közé szorult”, mégis olyan érzést kelt, mintha a felépítése során folyamatosan változna. Az elejétől a végéig. Jones Hammond-orgonájával.
És az a zúgó hang, ami az átmenetben köti össze a Celebration Day-t és a Friendst? Azt utólag tették hozzá, miután az egyik technikus véletlenül letörölte John Bonham dobbetétjét, amelyet eredetileg a Celebration Day-ben akartak használni. Lehet, hogy Bonham nem akarta még egyszer eljátszani ezt a betétet. Az átvezetés, amely a két számot egymással összeköti, mindenesetre zseniális ötlet.
Hogy Page rajongott Aleister Crowleyért, az akkor már nem volt újdonság. Később meg is vette a házát és birtokát a Loch Nessnél, és oda is költözött. Ha a The Beatles az „Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band” borítójára felvette Crowley képét, a Led Zeppelin még egy lépéssel továbbment. Néhány frázisát (mondását) magára a lemezre vésték. Ezt a hangzás masterelésének utolsó szakaszában tették meg, és Terry Manning gondoskodott róla. A következő frázisokat választották: ‘Do what thou wilt’, amely a lemez első oldalán található, és ‘So mote it be’, amely a második oldalán. A cél az volt, hogy tisztelegjenek Crowley előtt. Jimmy Page persze nem volt megszállottja az ördögnek, de az okkultizmus és a fekete mágia mindig is vonzotta.
A „III” nem tartozik a zenekar kereskedelmileg legsikeresebb teljesítményei közé, Page viszont szemléletesen összefoglalta az album születésének korszellemét és művészi magvát: „Tudtuk, hogy amibe belefogtunk, az a helyes út. Az albummal tulajdonképpen új zenei talajra léptünk. Mintha machetével vágtunk volna át magunkat a dzsungelen, és közben egy évezredekig rejtve maradt szentélyt fedeztünk volna fel.”
Amikor a „III” megjelent, és a por leülepedett, a Led Zeppelin egyszerűen továbblépett. Ahogy mindig is tette, és így kezdte írni és alkotni az új anyagot, amely a legnagyobb albumukra került, vagyis a „Led Zeppelin IV”-re. Ezen az albumon is Page bőven támaszkodott az akusztikus gitár használatára a hangszerelésben. Ezt lehetetlen nem meghallani a legnépszerűbb klasszikusokban, élen a Stairway To Heavennel, a Going To Californiával, a The Battle Of Evermore-ral és a Four Sticksszel. Aztán értsd meg a zenekritikusokat.
A „III” az összes Led Zeppelin-album közül kétségkívül a legmodernebb karaktert őrzi. Az örök aktualitás karakterét. Még akkor is, ha 2020-ban hallgatod, vagyis 50 évvel a megjelenése után. Ez azt jelenti, hogy a zenekar valóban művészi briliánst alkotott, amely folyamatosan aktuálisan inspiráló. A folk, a világzene, a rock és a blues rendkívüli ütköztetését sikerült rajta felmutatniuk, ami egyszerűen egyedi és megismételhetetlen hatást kelt. Az ösztönök és az ősi érzékek – a kvartett ki nem mondott tehetsége mellett – itt érték el a szívósság és az őszinteség legmagasabb fokát. A „III” a megjelenése óta eltelt 50 év után is minden tekintetben különleges Led Zeppelin-album marad. Az az album, amely minden újabb hallgatással nő, és egyre intenzívebben ragad magával. Az album, amely a merész és bátor hangszerelésen belül számos részlet gazdag tartalmával jutalmazza a hallgatót. Olyan megközelítés, amely 1970-ben hihetetlen újítást hozott a rockba. Ez azt jelenti, hogy a Led Zeppelin vele valójában megelőzte a korát, és hogy a „III”-at talán csak most érte utol az idő, vagyis 50 évvel később.
Szerző: Aleš Podbrežnik
