Helyszín: Bécs (Wien) / Simm City / Ausztria
Dátum: hétfő, 2019. 12. 02.
Az idei december nemcsak a hányingert és görcsrohamokat okozó Last Christmas, Na božično noč és Silvestrski poljub jegyében telik, hanem szerencsére olyan események is akadnak, amelyeket egyenesen a zenei ínyencekre szabtak. Az ünnepi hónap legelején az elsőről a kanadai csodatévő, Devin Townsend gondoskodott, aki az aktuális Empath lemezt népszerűsítő európai turnéja során hozzánk legközelebb a teltházas bécsi SimmCityben állt meg.
Devin ezúttal a londoni progos Hakent vitte magával turnéra, akik még mindig a tavaly megjelent Vector albumot turnéztatják. A lemez kislemezdalával, a Puzzle Boxszal köszöntötték is a dugig telt SimmCity bécsi közönségét, és meglepetésemre már rögtön az elején frenetikus ováció fogadta őket. A britek háromnegyed órás szettjükben főleg az utolsó két albumra koncentráltak, egyedül a „legnagyobb slágerükkel”, a Cockroach Kinggel nyúltak vissza régebbre, a 2013-ban kiadott The Mountainre. A Haken kétségkívül bebizonyította, hogy mesterei a hangszereiknek, hiszen zeneileg hibátlanul hozták a formát. Csakhogy a Hakennél máshol van a bibi: rendkívül ritka kivételekkel teljesen lélektelenül és reménytelenül generikusan szólnak. Szinte egy az egyben átemelt pillanatokat hallani olyan bandáktól, mint a Meshuggah, a Dream Theater vagy a Queen, a legkínosabb pedig Ross Jennings borzalmasan szóló éneke volt, aki nyilván az a fajta énekes, akit vagy imádsz, vagy utálsz. A bécsi publikum amúgy remekül szórakozott a Haken műsorán, de Ross álfalzettjeitől (amelyek úgy szóltak, mint Alvin és a mókusok), a vokóderes betétektől és az autotune-os énekléstől a fülem rendesen megszenvedett. Még rosszabb fényben tűnt fel a Haken a záró AOR/pop slágerecskével, az 1985-tel, amely alatt Diego Tejeida billentyűs egyenesen keytarral táncolt be a színpadra. Ez mindent elmond.
A Haken setlistje: Puzzle Box, A Cell Divides, Earthrise, Nil By Mouth, Cockroach King, 1985
Szerencsére a színpad gyorsan elkészült a zseniális kanadai zenei őrült, Devin Townsend számára, aki éppen (újabb) reneszánszát éli. Idén tavasszal adta ki a roppant sikeres Empath stúdióalbumot, amelyen igencsak irigylésre méltó társaság segédkezett olyan nevekkel, mint Morgan Agren, Steve Vai, Mike Keneally, Anup Sastry és Samus Paulicelli. Devin még nagyobb mázlijára a nevek többségét sikerült a mostani európai turnéjára is magával vinnie. Az osztrák fővárosban uralkodó fagy ellenére Devin kezdésként igazi karibi-hawaii hangulatot varázsolt. A színpad előkészítése közben ugyanis Diego billentyűs (Devin egyszerűen kölcsönvette a Hakentől) kevert pár koktélt kókuszpoharakban, a banda pedig hawaii ingekben masírozott be a színpadra. Utolsóként, harsány ujjongás és taps közepette, az egyetlen, a páratlan Devin Townsend. Devin mellett ezúttal egy kilencfős társaság sorakozott fel: Morgan a dobokon, Mike Keneally gitáron, Markus Reuter touch-gitáron, Nathan Navarro basszusgitáron, Diego a billentyűknél, Che Aimee Dorval énekelt, ráadásul egy háromtagú női kórus is színpadra állt, amelyen igazán jólesett legeltetni a szemet.
Devin ezúttal erős hangsúlyt fektetett az új albumra, hiszen a nyitó Borderlands után jött az Evermore, majd az Infinity-klasszikus War, aztán vissza az Empathhoz a Sprite-tal. Ezt egy kicsit komolyabb blokk követte: a banda levetette a hawaii ingeket, Devin és Morgan pedig fergeteges jammelést rögtönzött, ami a Coasttal Ki-hipnózisba fordult át. Élőben ez egyszerűen briliánsan szólt, főleg a hihetetlen szólóknak köszönhetően, amelyeket Devin és Mike passzolgattak egymásnak. Utóbbi 57 évesen elképesztő energiájával kellemes meglepetést okozott, és látszott rajta, hogy teljes gőzzel élvezi a színpadot. Ha egy ember, aki pályája során olyan nevekkel dolgozott együtt, mint Joe Satriani, Steve Vai, sőt Frank Zappa, egyenesen ragyog a színpadon, az sokat elárul Townsend zenészi nagyságáról. A Gato, majd a Ki-korszakba tett kiruccanás, a Heaven’s End és az Ain’t Never Gonna Win alatt angyali soulhangjával főként a szimpatikus Che brillírozott, Devin pedig már a Coast alatt is néhány embertelen üvöltéssel idézte fel a Strapping Young Lad legszebb idejét. Ez még inkább igaz volt a Deadhead isteni előadására, amely alatt égnek állt a szőr, és libabőrös lett az ember.
Devin nem lenne Devin, ha ezúttal sem gondoskodott volna humoros betétekről, amelyeken az egész terem jót nevetett. Felvette például egy közönségbeli rajongó Devin Fucking Townsend feliratú pólóját, és a szagát jakherékhez hasonlította, a Lucky Animals alatt Spinal Tap-stílusban macsó metalosként moshpitet hirdetett a terem egyik végétől a másikig, a disneys Why? alatt pedig tütüben táncikált a színpadon. A kaotikus Genesis-mestermű után jött a fordulat a Spirits Will Collide gyengéd akusztikus előadásával, amelyben Devinnek gyönyörűen segédkezett a női kórus, aztán a rendes műsor túl korán véget ért. A ráadásra nem kellett sokat várnunk, abban pedig – teljesen a pozitív energiával teli este szellemében – Devin és bandája egyenesen a The Trammps diszkóhimnuszával, a Disco Infernóval lepett meg. Ezután főleg Mike Keneally engedhette ki magát a Frank Zappa-feldolgozás The Black Page #1-ban, Devin pedig várakozásoknak megfelelően, de nem kevésbé látványosan a vasbiztos Kingdommal búcsúzott Bécstől. A látottak és hallottak alapján kristálytiszta, hogy Devin korunk egyik legnagyobb zenei egyénisége volt és marad.
Devin Townsend setlistje: Borderlands, Evermore, War, Sprite, Coast, Gato, Heaven’s End, Ain’t Never Gonna Win, Deadhead, Why?, Lucky Animals, Castaway, Genesis, Spirits Will Collide, Disco Inferno, The Black Page #1, Kingdom
Szöveg: Rok Klemše
Fotók: Sebastijan Videc
Haken
Devin Townsend
