Helyszín: Padova / Gran Teatro Geox / Olaszország
Dátum: szombat, 2014. 05. 17.
Nyugati szomszédaink azzal büszkélkedhetnek, hogy évente számos progresszívrock-óriást láthatnak vendégül. Ezek az együttesek még jól emlékeznek az olasz rajongók kivételes támogatására azokból az időkből, amikor a tagjaik még fiatalok voltak, és pályafutásuk kulcsfontosságú műveit alkották, s ez a fő oka annak, hogy többségük a mai napig szívesen lép fel az Appennini-félsziget különböző városaiban. A kísérleti zene legendás csapatai közé, amelyek legfontosabb stúdiómunkáikat a 20. század hetvenes éveiben hozták létre, tartoznak a progresszív rock bajnokai, a Yes is, a progresszív rock mozgalmának egyik legfontosabb és legtiszteltebb zenekara.
A Yes, amely az eredeti énekes, Jon Anderson 2008-as (újabb) távozása után egész sor viharos, többnyire nem túl kellemes változáson ment át, 2011-ben stúdióalbumot vett fel „Fly From Here” címmel, ami joggal számít az egyik legvitatottabb teljesítményüknek, hasonlóan a „Tormato” (1978) és a „Union” (1991) albumokhoz. A „Fly From Here” turné a kanadai énekessel, Benoit Daviddel (ex-Mystery) Anderson helyén nem volt különösebben sikeres, ez pedig különösen igaz a 2011. 11. 25-i triesztei fellépésükre, amely az elmúlt évtized egyik legnagyobb koncertcsalódása volt. A Yes akkor csak saját magának halovány, tántorgó árnyékaként működött, egy pillanatra már úgy tűnt, egy fenséges karrier végének vagyunk szemtanúi, hiszen ilyen módon valóban nem folytathatták tovább.
Ezt a zenekar tagjai szerencsére hamar maguk is belátták, és David távozása után felvették a kapcsolatot az amerikai énekessel, Jon Davisonnal (Glass Hammer), aki úgy tűnik, megmentőjüknek bizonyult, bár a végső ítélethez még meg kell várni az új stúdióalbum, a „Heaven & Earth” (2014) megjelenését. Davison persze nem Anderson, de a lehető legjobb énekes utód, amit a Yes padovai fellépése is megerősített, és amely teljesen más képet mutatott erről a legendás zenekarról, mint a három évvel korábbi triesztei, amikor úgy tűnt, a Yesnek át kellene keresztelnie magát No-ra.
A Yes, hogy bebizonyítsa, még mindig képes a legigényesebb anyagot is eljátszani, főleg pedig hogy valamelyest jóvátegye a hűséges rajongóknak a „Fly From Here” fiaskót, rendkívül ambiciózus turnét jelentett be, amelyen teljes egészében játsszák el pályafutásuk három kulcsalbumát: „The Yes Album” (1971), „Close To The Edge” (1972) és „Going For The One” (1977). Ez azt is jelentette, hogy a turnén számos olyan Yes-klasszikus is elhangzik, amelyeket jó néhány éve nem játszottak.
Az átalakulás, amelyen a Yes 2011-hez képest ezen a turnén átment, egyenesen elképesztő, ha nem teljes, erről a Gran Teatro Geox koncerten győződhettünk meg, amely teljesen elkelt, és az utolsó zugig megtelt. Bár a Yes nem a klasszikus felállásában lépett fel, hiszen a „kis emberke” Anderson helyén Davison állt, aki hippis ingében és trapéznadrágjában úgy nézett ki, mintha egyenesen 1972-ből érkezett volna (ezzel is hozzátéve a lenyűgöző, nosztalgikus hangulathoz), Geoff Downes (Asia) pedig, aki az elmúlt évben jócskán „felszedett” néhány kilót, ismét a közkedvelt Rick Wakemant helyettesítette, sikerült kibontakoztatniuk jellegzetes hangzásukat, és „zöld nyelven” megszólalniuk.
A Yes nem időrendi sorrendben játszotta el három stúdiómesterművét, ahogy a legtöbben várták volna, hanem a „Close To The Edge” anyagával nyitott, mégpedig a címadó, több mint 20 perces szuperepikus darabbal, amely joggal számít pályafutásuk egyik legjobb teljesítményének. Ennek valószínűleg egy teljesen racionális döntés volt az oka: a legnehezebb számokat, főleg azokat, amelyeket évek óta nem játszottak, az est első felében adják elő, amikor Davison és a négy idősödő úriember még „elég friss” az ilyen követelményes vállalkozásokhoz. Így a legigényesebb műremeket, a progresszív rock egyik kulcsfontosságú alkotását a koncertrepertoárjuk legelején játszották el. A „Close To The Edge” szvit első része, a „The Solid Time Of Change” hibátlan nyitó improvizációs szekciót tartalmazott, amelyben az elektromos szitáron különösen „Bagoly úr”, a legendás gitárvirtuóz, Steve Howe ragyogott, míg Chris Squire, az egyetlen megmaradt eredeti tag és a zenekar nem hivatalos főnöke, felkavaró Rickenbacker-basszusvonalaival azonnal lenyűgözött.
A teremben lévők többségét persze leginkább az érdekelte, hogyan teljesít Davison. Ő maradéktalanul megindokolta a belé vetett bizalmat, különösen az epikus, énekesileg igen igényes „I Get Up I Get Down” szakaszban, ahol a refrén közben pár egyenesen elképesztő magas hangot hozott. Az Andersonhoz fűződő hangi hasonlósága valóban lenyűgöző, és technikai értelemben a legendás énekest jelenleg még meg is haladja, bár figyelembe kell venni, hogy jóval fiatalabb nála. Az is fontos, hogy Davison fiatalos energiájával és élénk, a legapróbb részletekig kidolgozott színpadi jelenlétével belevitte a zenekarba azt az igazi „yesesi” energiát, az egyes számok között pedig stabil hidat tudott építeni a közönség felé, ami kínzóan hiányzott a meglehetősen karizmamentes elődjétől, Davidtől.
Sok Yes-rajongó megfeledkezik arról, hogy Alan White az évek súlya ellenére még mindig kiváló dobos, aki a „Close To The Edge” szvit alatt problémamentesen játszotta el a legigényesebb dob- és ütőhangszeres részeket is, amelyeket eredetileg (sajnos már visszavonult) elődje, Bill Bruford dolgozott ki. Érdekes volt Downest figyelni, akinek a „Close To The Edge” szvit biztosan az egész este legnehezebb vállalkozása volt. Bár közel sem olyan virtuóz, mint Rick Wakeman, nagyon jól megtalálta magát a rendkívül igényes, sokoldalú szerepben, és meggyőzően játszotta el a nehéz orgonaszólót a záró „Seasons Of Man” szakaszban. Igen ritkán esik meg, hogy az est csúcspontját már a koncert legelején hallhatjuk, de most pontosan ez történt, így sok rajongó az epikus, címadó örökzöld sikeres előadása közben valóságos nirvánát élt át, és hosszú tapssal jutalmazta a zenekart.
Az intenzív hangulat, amely visszavitt minket a „Close To The Edge” korszakba, amikor a zenekar művészi csúcspontját élte (bár a vita arról, hogy a Yes diszkográfiájának csúcsa a „Close To The Edge”, a „Tales From Topographic Oceans” vagy esetleg a „Relayer”, a rajongók között valószínűleg a végtelenségig elhúzódik), az éteri „And You And I” alatt is folytatódott, ahol Howe az este folyamán először ült kedvenc pedal steel gitárjához, amely az elektromos gitár mellett valószínűleg a legkedvesebb hangszere. A grafikus vetítésekkel megoldott díszlet is az egyes előadásokhoz igazodott, így hozzájárult a szinte hiteles hangulathoz arról a korról, amikor a zenekar még fiatal volt.
A jóval élénkebb és ugrabugráló „Siberian Khatru” alatt, amely újabb kellemes hangulati kontrasztot teremtett, a zenekar teljesen feloldódott, és egy időre mindenki újra fiatal legénnyé változott, bár ami a külsőt illeti, az évek senkit sem kíméltek, különösen nem Squire-t és Howe-t. A Yes elalélt tinilányokat már biztosan soha többé nem vonz a koncertjeire (valójában a hetvenes évek közepén is főleg a pasijaik miatt jártak oda), viszont újra bebizonyította, hogy még mindig „igazi vagány fiúk”, ha grandiózus atmoszférát kell teremteni, amely a hallgatót mindig pozitív energiával tölti fel, valamint olyan virtuóz bravúrt, amely ennyi évtized után sem kevésbé lenyűgöző, mint egykor.
Miután a Yes pályafutásának három fontos fejezete közül az első mögöttünk volt, a hetvenes évek második felének bemutatása következett, amikor a zenekar elkészítette utolsó klasszikus albumát, és sikeresen megnyerte magának a rajongók új nemzedékét, ezt a „Going For The One” (1977) album előadása testesítette meg. A nyitó és egyben címadó szám előadását maga Howe konferálta fel, aki ezúttal, szokásos természetével ellentétben, egy csipetnyi humort is tanúsított, amikor beharangozta a nyitó rock’n’rollos riffet. A „Going For The One” nem tartozik pályafutásuk legkomplexebb művei közé, de éppen ezért az előadása közben jobban kihangsúlyozhatták rockos oldalukat, különösen kiteljesedett itt Howe dallamos, bluesy futamaival és Squire harapós basszusvonalaival. A grafikus vetítések szépen illeszkedtek az egyes számok szövegeihez, ami különösen az énekesileg rendkívül igényes klasszikus, a „Turn Of The Century” alatt tűnt fel, ahol Davison a legapróbb részletekig kidolgozott énekteljesítményével az utolsó „hitetlen Tamásokat” is meggyőzte arról, hogy „valódi fából faragták”, és hosszabb időre is helyettesítheti Andersont, ellentétben Daviddel és Trevor Hornnal. Az éneklésben kiváló hátteret ad a kísérő harmónia, amelyet hagyományosan a hangilag (még mindig, többnyire) jól összehangolt Squire és a brummogó Howe biztosít.
A „Parallels” alatt, egy újabb „özönvíz előtti” korszakból származó számnál, amelyet a Yes időtlen idők óta nem játszott, Downes tündökölt különösen szakrális hangulatú orgonájával, míg a többi Yes-társ segített felépíteni azt a jellegzetesen grandiózus, katedrálisszerű atmoszférát, amely ezt a klasszikust jellemzi. Ezt követte a Yes egyik legkedveltebb örökzöldjének és máig legjobban listázott brit slágerének, a „Wonderous Stories”-nek (érdekes, hogy Triesztben, 2011. 11. 25-én is játszották) briliáns előadása, amelynek során Davison akusztikus gitárt fogott. Anderson módjára Davison is szolid akusztikus gitáros, és a fellépések alatt néhány különféle ütőhangszer is rendelkezésére áll. A terep előkészült az epikus „Awaken” előadásához, az este második legambiciózusabb számához, amely nem okozott nagy fejfájást a zenekarnak, így minden igényes hangszeres rész és a vokális melodráma is a rendkívül intenzív hangulat közepette úgy sikerült, ahogy kell. Két stúdióklasszikus teljes előadása érthetően elég megterhelő volt, különösen a számok miatt, amelyeket a Yes régóta nem játszott, ezért a zenekar teljes joggal kapott 20 perc pihenőt.
Megújult energiával és remek hangulatban tértek vissza, ami nem is volt különösebben meglepő, hiszen az időrendet tekintve harmadik stúdióteljesítményük, a „The Yes Album” (1971) előadása következett, amellyel „megtörték a jeget”, felhívták magukra a világ többi részének figyelmét is, és felkerültek a progresszív rock óriásai közé. A Yes tagjainak a „The Yes Album” anyaga a kisujjukban van, hiszen e kultikus album számai gyakran szerepelnek a koncertrepertoárjukon. A „The Yes Album” számainak előadását különösen Downes élvezte, akinek az orgonaaranzsmányok lefedése, amelyeket eredetileg a stúdióban Tony Kaye játszott, jóval könnyebb feladat volt a Wakeman-korszak számaihoz képest, amikor valahogy pótolnia kellett a billentyűs „polipot”.
A Yes minden tagjának nagy öröm volt a közvetlen és bombasztikus klasszikus, a „Yours Is No Disgrace” előadása, amely pacifista üzenetével minden korban aktuális, bár Davison, aki feladatát ismét kitűnően teljesítette, a megjelenésével azt a benyomást keltette, mintha mindannyian újra a vietnami háború idején lennénk. Steve Howe végre bemutathatta harcias futamait az elektromos gitáron, és egy időre az este fő attrakciója lett. Persze ez neki nem lett volna elég, ha nem kap legalább egy szólószámot, amit végül a „The Clap” előadásával kapott meg, ahol a figyelem középpontjában állt, és meg is érdemelte, mert ilyen szólisztikus mívességet és finomságot valóban nem élhet át az ember minden koncerten.
A „The Yes Album” klasszikusainak előadásában a csúcspontot, mindhárom szekciójával, várakozásainknak megfelelően a „Starship Trooper” jelentette, amely egyszerűen nem hiányozhat egyetlen Yes-koncertről sem, és ahol az egyes hangszeresek improvizációs képességei, különösen a záró, „jégkorszaki” „Würm” szakaszban, ismét teljes fényükben ragyogtak. Az „I’ve Seen All Good People”, egy újabb örökzöld, amelyet azok is ismernek, akik nem éppen a Yes lelkes rajongói közé tartoznak, és ahol nagyobb hangsúly van a vokális harmóniákon, főleg a refrénben, ismét igazolta Davison és kísérő énekes „bűntársai”, Howe és Squire énekbeli briliánsságát, bár utóbbi kettő néhányszor nem volt egészen pontosan összehangolva. Különleges kalandot jelentett a rövidebb szám, az „A Venture” előadása, egyike azoknak az elfeledett Yes-„bonbonoknak”, amelyeket ennyi évtized után már csak a progrock-gurmanok értékelnek, akiknek nem csupán egy-egy zenekar legnagyobb slágereinek gyűjteménye fontos.
A számos csúcspontot hozó koncertest lassan a végéhez közeledett, és amikor sorra került a nagy finálé a „Perpetual Change” képében, amelyet szintén régóta nem lehetett „élőben” hallani, a közönség a teremben már valahol a „Yes hetedik egében” járt. Egy Yes-koncert viszont nem lett volna teljes, ha ráadásban nem játsszák el a legismertebb számukat, azaz a „Roundabout”-ot, amely amúgy a „Fragile” (1972) albumról származik, és amelyet a közönség többsége szintén szívesen hallott volna teljes koncertelőadásban, de a mohóság valóban nem szép erény. A Yes tagjai ezt a falatot is biztosan megbírták volna, ha Davisonhoz hasonlóan körülbelül két évtizeddel fiatalabbak lennének, bár a fáradtságot a fellépés végén még elég jól titkolták, és az öreg muskétás, Squire végig folytatta totyogó lépteit a színpadon. A „Roundabout” előadásában érdekes volt, hogy ugyanabban a tempóban játszották el, mint az eredeti stúdióváltozatot, ellentétben a szokásos koncertgyakorlattal, amikor felgyorsítva játsszák. A „Roundabout”-tal a koncert elérte nagy tetőpontját, és ez volt az est azon pillanata is, amikor az egész terem talpra állt. A főként olasz közönség (és néhány szlovén) a fellépés végén dübörgő tapssal jutalmazta a Yest, amely nem csillapodott, amikor a zenekar tagjai már levonultak a színpadról.
A Yes a két és fél órás koncerten szinte hibátlan előadásban játszotta el hosszú pályafutásának három kulcsalbumát, kiváló hangzással, vagyis alaposan jóllaktunk az „isteneknek való” zenéből, amilyet csak a progresszív rock óriásai tudnak nyújtani, és a Yes több mint 45 év után is ezek közé tartozik. Ez tehát a szó legigazibb értelmében vett Yes-koncert volt: a lehető legmagasabb szinten és a legkisebb hókuszpók nélkül. Ahhoz, hogy visszanyerjék hitelüket a rajongók többségénél, szükségük volt valami nagyra, valami különlegesre, és ez ezzel a turnéval, amelyen Jon Davison sikeresen bemutatkozott, sikerült is nekik, vagyis sikerült jóvátenniük a „Fly From Here” fiaskót. Reméljük, hogy a „Heaven & Earth” turné is hasonlóan fenséges stílusban zajlik majd, és Jon Anderson és Rick Wakeman hiányát csak szerény mértékben fogjuk érezni.
szerző: Peter Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlista:
The Firebird Suite (by Igor Stravinsky, taped intro)
1. Close to the Edge
2. And You and I
3. Siberian Khatru
4. Going for the One
5. Turn of the Century
6. Parallels
7. Wonderous Stories
8. Awaken
9. Yours Is No Disgrace
10. Clap
11. Starship Trooper
12. I’ve Seen All Good People
13. A Venture
14. Perpetual Change
—ráadás—
15. Roundabout
