Helyszín: Belgrád / Ušće / Szerbia
Dátum: csütörtök, 2012. 06. 28.
Szlovéniának ott a Metalcamp, a Metal Mania, a Rock Otočec és még számos más fesztivál. Horvátországnak az InMusic és a frissen született Metal Fest Croatia (amely jövőre Burning Sea néven fut majd), csak Szerbia sántított a fesztiválélet terén (a hatalmas Exitet természetesen leszámítva). Ez most megváltozott, hiszen idén június végén a belgrádi Ušćén megrendezték az első Belgrade Calling fesztivált. Három nap alatt a nyár néhány legforróbb zenekarát látta vendégül, főleg pedig gazdag és (kicsit már túlzottan is) változatos kínálattal szolgált. Az első (zeneileg érdektelen) napon elektronikus ritmusok és a brit Jessie J ostoba popja uralta az Ušćét, a fesztivál második napja pedig már az igazi kezdést jelentette, konkrét koncertkínálattal.
A fesztivál az Ušćén zajlott, Belgrád új városrészében, amely teljesen a Száva és a Duna összefolyásánál fekszik, és néhány pontról gyönyörű kilátást kínál a Kalemegdan erődre és a Balkán legmagasabb felhőkarcolójára, az Ušće Towerre, az egykori Központi Bizottság székházára. A közvetlenül a felhőkarcoló alatt elterülő park évtizedek óta tömeges politikai gyűlések és még tömegesebb koncertek helyszíne, hatalmas területét pedig természetesen csak olyan nevekkel sikerül megtölteni, mint Ceca és Zdravko Čolić, akik több mint százezres közönség előtt játszottak. Az Ušće az elmúlt években olyan világhírű nevekkel is találkozott, mint a The Rolling Stones (2007), a The Police (2008) és a Metallica (idén májusban), most pedig itt rendezték meg először a Belgrade Calling-ot, amely csütörtökön jó egy órás késéssel nyitotta meg a kapuit. A suta szervezés és a meglehetősen nagy szülési fájdalmak okozták azt is, hogy a Satyricon nyitó zenekarként már akkor színpadra lépett, amikor a tömeg nagy része még a bejáratnál tülekedett.
Egy kis norvég telet a pokoli forróságú Belgrádba mégis elhozott a black metal veteránja, a Satyricon, az éllovas legendás páros, Satyr és Frost vezetésével. A két férfit, akik ott voltak a norvég black metalnak nevezett fenevad születésénél, manapság meglehetősen gyakran éri a kritika, hogy a Satyricon rossz irányba halad, és elfelejti a gyökereit. De legyen a Satyricon black, post-black metal vagy bármilyen más műfaji kacat, a legádázabb nyári hőségben sikerült a legkedvezőbb fényben bemutatniuk a saját black metal-víziójukat – és ez annak ellenére sikerült, hogy a black metal élőben elvileg csak sötétben működik. A nap csak annyiban volt a bűnös, hogy a Satyriconnal való haláltánc nem lett olyan transzcendentális és rituális, mint egyébként, de Satyr a tűző nap ellenére is markában tudja tartani a közönséget, miközben megőrzi a black metal frontember tartását, és nem esik bele holmi Spinal Tap-pillanatok csapdájába. A norvégok ezúttal csak az utolsó három lemezre – a Now, Diabolical, The Age of Nero és Vulcano albumokra – fordították a figyelmet, így a Mother North klasszikust leszámítva az együttes második korszakát mutatták be, amely az elitista rajongók véleménye ellenére semmivel sem rosszabb az elsőnél. A remek hang, amely csak erősebb és masszívabb lett, amikor harmadik gitárosként Satyr is a kezébe vette a gitárt, az együttes monumentalitásának tökéletes benyomását keltette, amelyet Frost romboló dobolása (aki újabban ultra krieg bajusszal ékeskedik) csak még magasabbra emelt. A Satyriconnal a Belgrade Calling igencsak ígéretesen indult.
És a doom és gothic metal atyáinak, a Paradise Lostnak a fellépésével így is folytatódott! A britek a belgrádi fellépést az egészen friss Tragic Idol lemez népszerűsítésére használták. Erről az albumról csak két számot játszottak, a múltból pedig lemezenként egy-egy dallal tértek vissza, és néhány igazán kellemes meglepetésről is gondoskodtak. Az első rögtön az volt, hogy a Desolate, a kultikus Gothic album „outrója” hangjaira vonultak színpadra, amely tökéletesen beleolvadt az újdonság Honesty in Death című számba. Ez az új lemez címadó dalával együtt élő bizonyíték volt arra, hogy a Paradise Lost úgy öregszik, mint a jó bor, hogy az utolsó három kiadvánnyal ismét alkotói csúcsukat érik el, és a Tragic Idollal közvetlenül alatta járnak. Ráadásul (megítélésem szerint főleg a fenomenális Mackintosh miatt, aki valószínűleg új zenekarának, a Vallenfyre-nek a hatására is a sokkal gitárosabb és agresszívebb új anyag legfőbb hajtóereje) a Paradise Lost már jó ideje nem szólt ilyen jól és szinte ilyen ósdi iskolásan. Nick Holmes éneke az első három szám alatt elég derekasan megszenvedte a dolgot, de számról számra folyamatosan és láthatóan javult a formája, a Tragic Idolnál pedig kellemesen meglepett az ismét kissé energikusabb előadással. Ezen kívül néhány bájos konferálással is szolgált, amelyeket teljesen a saját stílusában, úri brit humorral fűszerezett. A Forever Failure, amelyben ismét felhangzik Charles Manson vitatott beszéde, és a hatalmas The Enemy után a Paradise Lost sokkal túl hamar (valószínűleg főleg a fesztivál napjának jó egy órás késése miatt) zárta a fellépését az ultra slágerrel, a Say Just Words-szel.
A következő fellépővel viszont először lehetett igazán érezni a levegőben a fesztiválhangulatot, bár a látogatók száma meg sem közelítette azt, amire számítottam. A színpadot Ozzy Osbourne egykori bajtársa, Zakk Wylde foglalta el, és megkezdődött az egyórás gitáros önkielégítés. Wylde a törzszenekarában a heavy metal elemeit ötvözi, amelyeket erősen feketére színezett a stoner, és litereken át öntött nyakon Jack Daniels-szel átitatott, az amerikai délvidék által inspirált rockkal. Mivel whiskey nem volt a fesztiválon, a Black Label Societyt ezúttal Jelen sörrel kellett leönteni, amelyet a gördülékenyen működő pultoknál csapoltak, a hideg sört pedig szerb módra barátságos felszolgálók hozták, a fesztiválra külön gyártott, őzikét ábrázoló pólókban, ezzel a felirattal: „Kad porastem biću jelen.” Wylde a piszkos társaságával közben egy jó órán át végigvezette a közönséget az együttes gazdag diszkográfiáján, kicsit untatott az egyhangú, orrhangú énekkel, amely még volt főnökének hangját is eszünkbe juttatta (miközben olykor melankolikusan és spleenesen szól, mint Layne Staley, máskor meg teljesen délvidékiesen, mint Phil Anselmo). Nehezebb volt megemészteni a végtelen szólóblokkot, amely alatt volt időd rendelni egy sört és egy banjalukai pleszkavicát, meginni a sört, megenni a pleszkavicát, és az egészet még nyugodtan megemészteni is, valamint az ismétlődő gitártrükköket (Zakk onanizálásának a végtelen pinch harmonicsokkal nem látszik a vége), az indián tolldísszel ékesített Wylde-tól. Az eltúlzottan pózoló gitáros szereplés, a Wylde részéről szinte teljesen hiányzó közönségkapcsolat és a kissé zavaros, összemosódott hang ellenére a Black Label Societyt könnyű volt megemészteni, mellé a grillen sült pleszkavica helyett már csak egy bordácska hiányzott Zakk „Berserker” csípős szószával.
A rockóriások, a brit ikonok, a The Cult fellépése előtt a „fan pit” a színpad előtt először telt meg igazán, az Ušćére leszálló esti szürkület pedig mintha rendelésre készült volna egy nagy rocksztárok koncertjéhez. A szerbek láthatóan szeretik a gitárrockot (ami igencsak érdekes adat, ha csak a szerb tévék zenei műsorára pillantasz, de ez már komolyabb szociológiai tanulmányra érett téma, hehe), amit már a Judas Priest és a Whitesnake belgrádi Arénában tartott koncertjén is bebizonyítottak, ahol utóbbi sokkal jobb és zajosabb támogatást kapott. A The Cult a sztár Ian Astbury vezetésével (aki természetesen fekete napszemüveg mögé bújt, fehér cowboycsizmát viselt, és az esti fülledtség ellenére valamilyen prémes izével a nyakában felvett kabátot) úgy vonult be Belgrádba, mint kis ördögök, a kultikus Electric album Lil’ Devil című számával. Már az első szám megmutatta, hogy a The Cult kiváló formában van (ami az együttes nagyobb ismerőinek beszámolói szerint még néhány éve is inkább kivétel volt, mint szabály), és valószínűleg épp ők játszották minőségben és összességében a legjobb koncertet az estén. Astbury aznap este remek kedvében volt, többször megszólította a közönséget, és nem hiányoztak a rá jellemző táncmozdulatok sem, olyanok, mint amilyeneket a kultikus She Sells Sanctuary klipben megalkotott. Még szebb volt hallani Billy Duffy valóban fenomenális gitárhangját. Pont elég hangos volt ahhoz, hogy kellemesen cirógassa a dobhártyát, és teljesen tiszta, kristálytiszta is volt. A thrash metal rajongóinak pedig a legendás dobos, John Tempesta miatt dobbant meg leginkább a szíve, aki az Exodus és a Testament tagjaként örökre beírta magát a thrash annáleszeibe, 2006 óta pedig a The Cultnál keresi a kenyerét (valószínűleg sokkal jövedelmezőbben, mint a thrashben, hehe). Ők kiváló, kidolgozott stílusban, ahogy egy hozzájuk hasonló kaliberű zenekarhoz illik, a boldog közönség harsány támogatása mellett vitték végig ragyogó fellépésüket a két mega rock slágerrel, a She Sells Sanctuary-vel és a Love Removal Machine-nel.
A fesztivál második napjának csúcspontja kétségkívül Ozzy Osbourne és barátai őrült szerelvényének fellépése volt. Ilyen tapaszt a sajgó sebre Ozzy akkor tett, amikor kiderült, hogy a nagyon-nagyon várt klasszikus Black Sabbath-felállású újraegyesülésből nem lesz semmi. A metalriffek atyja, Tony Iommi szerencsétlenül leukémiát kapott (amiből a hírek szerint szerencsére szépen lábadozik), a zenekar pedig a Bill Warddal való vita után két táborra szakadt. A szerencsések két exkluzív koncerten kaphatták el a Black Sabbathot Birminghamben és Doningtonban (Ward nélkül, akit a dobok mögött Tommy Clufetos váltott, egyébként Ozzy szólózenekarának dobosa), mi többiek pedig csak a szánkat húzhattuk. De ha sikerült elfelejteni a sok felhajtást és a Black Sabbath körüli piszkos hátteret, Ozzy fellépése a barátaival tiszta heavy metal élvezet volt attól a pillanattól kezdve, hogy a Sötétség Hercege személyesen letipegett a színpadra, és elkiáltotta: „Let the Madness Begin!” Az őrületet Ozzy a legnagyobb szólóslágereiből álló egyveleggel indította, és így szólólemezes zenekarának jelenlegi felállása az első fél órában egyik ultimate slágert lőtte a másik után – Bark at the Moon, Mr. Crowley, Suicide Solution, I Don’t Know és a kellemes meglepetés, a Shot in the Dark. Természetesen kiválóan szólt, bár Clufetos legfeljebb átlagos dobos, Gus G pedig továbbra is olyan gitáros, aki szerintem semmiképp sem illik Ozzy mellé. Nagyobb kérdés Ozzy formája volt, amely énekben az első öt szám alatt valóban kitartóan romlott, és a legendát párszor igencsak megviselte, de tudni kell, hogy Ozzy 64 éves, a nyolcvanas és a kilencvenes években pedig megevett, megivott, felszippantott mindent, amit lehetett, és azzal, amit magába tömött, valószínűleg párszor körbe lehetett volna járni a Földet. De semmi sem szebb annál, mint látni a virgonc Ozzyt, aki a színpadon még mindig úgy viselkedik, mint egy gyerek, egy gyerek, aki magában rejt valamit Damienből, és különös örömmel, gyermeki mosollyal, gonoszul és csintalanul csillogó szemmel önti nyakon a közönséget literszám fehér habbal. A slágerötös után Ozzynak bőséges pihenő jött, mert sorra került az első Black Sabbath-klasszikus, az instrumentális Rat Salad, amelyet Gus G és Clufetos nem túl meggyőző szólókirándulásokkal megnyújtott. A koncert legszebb része a Black Sabbath-himnuszok triója volt, a heavy metal örök acélklasszikusai, az Iron Man, a War Pigs és az N.I.B., még szebb volt pedig a színpadon látni az eleven és kiabáló kedvű legendát, Geezer Butlert, aki hatvan fölött is úgy játssza a basszusvonalakat, mint egy húszéves taknyos, és közben úgy hajol, mintha fogadást kötött volna. Iommi halhatatlan riffjeiről ezúttal Ozzy sztárvendége gondoskodott, nem más, mint Slash, aki némileg meglepően valamennyi gitárszólamot nagy tisztelettel és nagyon közel az Iommi mester eredeti hangzásához játszotta, túlzott improvizálás nélkül. A Fairies Wear Boots alatt Slasht Ozzy egykori alkalmazottja, Zakk Wylde váltotta, Ozzy folytonos „Louder!” kiáltásait pedig a kissé langyos közönség a koncert csúcspontján, a Crazy Train slágernél és a záró mega himnusznál, a Paranoidnál fogadta meg leginkább, amelynek alatt színpadra lépett Ozzy valamennyi vendége, Ozzy zenekara és a heavy metal keresztapja személyesen. Kissé hiányoltuk az I Don’t Want to Change the World és a Mama I’m Coming Home című számokat, amelyeket Ozzy a turné során mindenhol játszott, és nem tudom pontosan, minek tudható be, hogy ezúttal kimaradtak. Így a koncert is kissé túl gyorsan véget ért, de jó volt élőben látni a legendát, mielőtt megérdemelt nyugdíjba vonul. „Ozzy Osbourne is Our God!”
Csütörtök reggel a csekély számú közönséget a macedón thrasherek, a Sanatorium kísérték, de hajnali egy óra pont jó időpont volt egy éjszakai belgrádi körútra és erőgyűjtésre a következő napra.
szerző: Rok Klemše
fotók: Nina Grad
SATYRICON:
1. Now, Diabolical
2. Black Crow On a Tombstone
3. Possessed
4. The Wolfpack
5. That Darkness Shall Be Eternal
6. Commando
7. Mother North
8. K.I.N.G.
9. Fuel For Hatred
PARADISE LOST:
1. Desolate/Widow
2. Honesty in Death
3. Erased
4. As I Die
5. Tragic Idol
6. Forever Failure
7. The Enemy
8. Say Just Words
THE CULT:
1. Lil’ Devil
2. Honey From a Knife
3. Rain
4. Lucifer
5. Phoenix
6. Fire Woman
7. The Wolf
8. Wild Flower
9. Rise
10. For the Animals
11. She Sells Sanctuary
12. Love Removal Machine
OZZY OSBOURNE & FRIENDS
1. Bark At the Moon
2. Mr. Crowley
3. Suicide Solution
4. I Don’t Know
5. Shot in the Dark
6. Rat Salad
7. Iron Man
8. War Pigs
9. N.I.B.
10. Fairies Wear Boots
11. Crazy Train
12. Paranoid
