Helyszín: Belgrád / Arena / Szerbia
Dátum: péntek, 2011. 07. 01.
A Judas Priest, a heavy metal vitathatatlan intézménye lassan búcsúzik. Idén alaposan megrázta a metálközösséget, amikor a heavy metal öregjei bejelentették utolsó nagy világturnéjukat, a nagyon találóan Epitaph címet viselőt. Sajnos elérkezett a keserű felismerés ideje: a legendák nem lesznek örökké fiatalok, és lassan, egymás után itt hagynak minket. A rock ‘n’ roll kis királya, Dio már elment, a nyugdíj felé pedig lassan a Judas Priest és mások is közelednek. Teljesen megérdemelten, de engem inkább az aggaszt, hogy a látóhatáron (egyelőre) szerintem nincs olyan zenekar, amely átvehetné a szerepüket. De elég a siránkozásból, a Judas Priest még mindig itt van, és már mélyen benne járnak monumentális, kerek két évre tervezett Epitaph világturnéjukban. A Priestek sajnos nem tisztelték meg látogatásukkal a mi tájainkat, ezért tömegesen zarándokoltunk a hozzánk legközelebbi Bécsbe, de még inkább hívogatott „Bečből” a fehér Belgrád. Először kicsit tétovázva, hiszen mára köztudott, hogy a Priestek „megcsonkultak”: hiányzik a Tipton/Downing páros, a páratlan heavy metal gitárduó egyik fele. Utóbbi, a „vén szivar” a fejszéjét golfütőre cserélte, a bőrt és a szegecseket pedig golfcipőre és Lacoste pólókra. De bár jelenléte enyhén keserű utóízt hagy maga után, nem hiányzott annyira, mint gondolnánk, ahogy az alábbiakban olvasni fogjátok.
A belgrádi érkezés tele volt várakozással és izgalommal, főleg amikor megérkeztünk a célhoz, a díszes belgrádi Arenához, ahol a kultikus Heavy Metal Parking Lot stílusában hemzsegtek a rajongók. Kiváló látogatottság körvonalazódott, és tényleg érezni lehetett a levegőben a pozitív feszültséget a heavy metal keresztapáival való találkozás előtt. Ezúttal két hazai előzenekar melegítette a közönséget a Priestek előtt, de a szerb életmódhoz való alkalmazkodás („lagano”, hehe) megtette a magáét, így az előzenekarokról lemaradtunk.
A Judas Priest vendégként a legendás hard rockereket, a Whitesnake-et hívta meg a turnéra. Nem feltétlenül a legjobb párosítás, de jó volt látni Coverdale-t és a „szarházi” bandáját is. A Whitesnake jó egy órát kapott, hogy bemutassa klasszikusokból álló vasrepertoárját, amelyet némi dallal fűszereztek az új, Forevermore albumról. A látottak alapján azonban a Whitesnake-nek sem ártana, ha lassan bejelentenék a búcsút. A hangszeres négyes vitathatatlan, nem is lehet másképp, ha a gitárokon Doug Aldrich és Reb Beach áll, aki mesterien tálalta az édes-nehéz hard rock riffeket. A ritmusszekció is teljesen megfelelően dolgozott, a vita tárgya viszont kétségtelenül az örök ifjú, David Coverdale. Az első néhány számban nagyon szépen mutatta be édesen csábító hangját, ami azonban hamar megtört. És számról számra egyre jobban tört. Coverdale rengeteg segítséget kap a keverőpulttól, fájdalmasan nyilvánvalóan a magasabb fekvésekben, egyébként meg csoszog és ropog, mint egy gőzmozdony. A háttérénekesek bőséges támogatása nélkül még szánalmasabb lett volna a dolog. De Coverdale egyszerűen nem adja fel. Ezért engedhet meg magának egy viszonylag rövid szettben is két szólószámot, amelyek ráadásul egyáltalán nem voltak különlegesek. Én legalábbis Aldrichtól valami átgondoltabb gitárvonalat vártam, ezért úgy vélem, hogy Dio gitárosaként sokkal, de sokkal jobban szerepelt. Még lélekölőbb volt a dobszóló, amely semmi látványosat nem mutatott. Mindenesetre jó volt hallani az halhatatlan slágereket, mint az Is This Love, a Here I Go Again és a Still of the Night, a Whitesnake pedig szemtelenül felcsigázott a Slide It In pár másodpercével, amely átfordult a Fool For Your Lovin’-ba. Kiválóan sikerült főleg az új album megrázó címadó dala, a Forevermore című ballada. A Whitesnake 2011-ben így elég keserű szájízt hagy maga után, mert Coverdale láthatóan nem tudja, és nem is akarja belátni, hogy énekesként meglehetősen szánalmas. Milan Tarot tanácsát ma bátran át lehetne írni: „Nek ne pušta kose kao Dejvid Koverdejl, nego zabrije kosu kao Rob Halford i sluša Đ U D A S P R I ST!”
Amint a fehér kígyócskák leköltöztek a színpadról, hatalmas, Epitaph feliratú zászló takarta el a színt, amely mögött a színpadi technikusok mindent előkészítettek a Judas Priest fellépéséhez. Hamarosan felmorajlott a hangszórókból a Battle Hymn, és a zászló mögött előbukkantak a Judas Priest tagjainak sziluettjei. A csarnokban egy pillanat alatt robbanásszerű lett a lelkesedés, a libabőr pedig magától végigfutott a testünkön (rajtam még inkább, hiszen az utóbbi három-négy évben kitartóan, de sikertelenül vadásztam a zenekart)! A Priestek kezdésnek sajnos nem a Battle Hymn logikus folytatását, a One Shot At Glory-t játszották, hanem kíméletlenül belecsaptak a Rapid Fire-be. A hang már az elején nagyon jó volt, itt-ott kissé szennyezett, de minden a helyén volt: Travis kettős lábgépes torpedózása, az új Tipton/Faulkner páros enciklopédikus heavy metal riffjeinek metszése, Hill halk, de megbízható basszusozása, és igen, ezúttal a gyilkos sikolyok és a metálisten, Rob Halford kiváló éneke is. Épp a „Metal God” érdemelte ki ezúttal a leginkább halhatatlan becenevét, és bizonyította be, miért van még mindig a heavy metal legnagyobb énekesnevei között. Világos, hogy Halford már nem képes azokra a gyilkosan magas énekvonalakra, amelyekről a nyolcvanas években híres volt. A legmagasabb fekvéseket azonban kiválóan helyettesíti kicsit alacsonyabbakkal, amelyek még mindig mérgesen magasak, az égi sikolyoknál pedig a keverőpult láthatóan, de zavaró nélkül segít neki egy kicsit, és reverb- meg echo-effektekkel kiemeli a „screamet”. A beszámolók alapján jóval gyengébb produkciót vártam, de a Metal God az elejétől a végéig ragyogott. A setlista az első számtól az utolsóig fenomenális volt, és bár mindenkinek megvannak a maga kedvencei, és szívesen hallottunk volna még ezt vagy azt, ez tökéletes válogatás volt azokból a klasszikusokból, amelyek megírták a heavy metal műfajt, néhány igazi gyöngyszemnek is jutott hely. Az örökké jelen lévő klasszikusok között kiválóan illeszkedett a Heading Out to the Highway, a gyilkos romboló, a Judas Rising, a fenomenális Starbreaker, meg a Never Satisfied az első albumról, a legnagyobb meglepetést pedig mindenképp a zenekar legkritizáltabb lemezeiről játszott dalok jelentették: a Turbo és a Ram It Down, a Turbo Lover és az eszelős mini ep, a Blood Red Skies. Ez élőben még sokkal jobban sikerült, mint lemezen, mert Travis a lemez szintetikus hangzású dobjaihoz képest ragyogóan végzi a dolgát. A drámai hangok átadása ilyen pillanatokban hátborzongató volt, a Judas Priest pontosan tudja, hogyan kell felépíteni egy számot, és hogyan lehet a hangulatába burkolni a sok ezer fős tömeget. Felejthetetlen! Halford a koncert alatt valóságos divatbemutatót tartott, hiszen szinte minden számra másik szerelést vett fel. Az elején egyértelműen tetőtől talpig bőrbe és szegecsekbe öltözve jelent meg, a kötelező sapkával a fején, a legdrámaibb módon pedig kétségkívül a Prophecy alatt vonult a színpadra, mint egy próféta, fején csuklyával, kezében Judas Priest-kereszttel. A kötelező divatkiegészítők mellett Rob a közönségről sem feledkezett meg: többször megszólította, buzdította, és folyamatosan feszültségben tartotta. Ez sokkal jobb Halford-produkció volt, mint a ma rá nagyon jellemző földre nézés és egy helyben állás. Csak a Hell Bent For Leather alatt pihent egy kicsit, és acélos Harleyján ülve nyomta le. A Judas Priest felejthetetlen heavy metal ikonográfiája ma is hihetetlen és halhatatlan! A Judas Priest az Epitaph turnén újjászületettnek tűnik, ebben biztosan van némi érdeme Richie Faulknernek, akinek volt bátorsága K.K. Downing cipőjébe lépni. Látszik, hogy Richie messze a zenekar legfiatalabb tagja, mert a színpadon a legélénkebb és legenergikusabb is ő volt. Folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel, kíméletlenül headbangelt, és egyáltalán, kiválóan (és tisztelettel!) vette át Downing alakját és munkáját. Ráadásul a srác valóban uralja a hangszerét, hiszen minden vonalat sebészi pontossággal játszott le, hibázásra nem volt tér, a felejthetetlen csípőmozdulatokba pedig remekül beleillik Glen Tipton mellett, vállvetve! A zenekar zenei előadását kiválóan egészítette ki a metálszínpad, amelyet hatalmas láncok, számos pirotechnikai és füsteffektus, lézerek, valamint mindkét oldalon a kötelező Judas Priest-keresztek díszítettek. A Priestek kétszer is visszatértek a színpadra, és a fellépés teljes hossza meghaladta a két órát! Nagy tanulság a fiatalabb zenekaroknak a keresztapáiktól! A záró himnusz, a Living After Midnight kiváló útravaló volt az éjszaka folytatásához Belgrádban. A Judas Priest jövője még kissé homályba burkolódzik, bár új lemezt ígérnek. De ha ez tényleg a Judas Priest búcsúja volt, akkor nem keserű, hanem édes! Hála a metálisteneknek, akik megírták a heavy metal könyvét. Ha ez a vég, a zenekar epitáfiuma már megíródott: „I can see my future/Writings on the Wall/Legend in My Lifetime/Stories Will Recall” (Leather Rebel, Judas Priest)!
szerző: Rok Klemše
fotók: Aleš Podbrežnik
Whitesnake;
1. Best Years
2. Give Me All Your Love
3. Love Ain’t No Stranger
4. Is This Love
5. Steal Your Heart Away
6. Forevermore
7. Guitar solo (Doug Aldrich/Reb Beach)
8. Love Will Set You Free
9. Drum Solo (Brian Tichy)
10. Slide It In
11. Fool For Your Lovin’
12. Here I Go Again
13. Still Of The Night
Judas Priest:
1. Battle Hymn (intro)
2. Rapid Fire
3. Metal Gods
4. Heading Out To The Highway
5. Judas Rising
6. Starbreaker
7. Victim Of Changes
8. Never Satisfied
9. Diamonds & Rust
10. Dawn Of Creation (intro)
11. Prophecy
12. Night Crawler
13. Turbo Lover
14. Beyond The Realms Of Death
15. The Sentinel
16. Blood Red Skies
17. The Green Manalishi (With The Two-Pronged Crown)
18. Breaking The Law
19. Painkiller
—ráadás I.—
20. The Hellion
21. Electric Eye
—ráadás II.—
22. Hell Bent For Leather
23. You’ve Got Another Thing Comin’
—ráadás III.—
24. Living After Midnight
