Rock Of Ages 2017 – az első nap!
Helyszín: Seebronn (Rottenburg a. d. Neckar) / Festivalgelände / Németország
Dátum: 2017. július 28.
A Rock Of Ages jóval fiatalabb fesztivál, mint a hírhedt Bang Your Head!!!, de mindkettő ugyanahhoz a helyi szervezőhöz, a Heavy Oder Was!? magazin szerkesztőségéhez tartozik. A Rock of Ages a Bang Your Head kisöccse: hard rock bandák lépnek fel rajta, többségében rockveteránok, akik a maguk „újításaival” az ismert rock’n’roll-térkép arculatát is formálták. Persze akadnak stílusbeli kitérők is, de ezek csak gazdagítják a kínálatot. Így felbukkan egy-egy AOR-banda, blues rock-csapat, sőt akár a nyolcvanas évek popdívája is, mint például Kim Wilde, aki idén szerepelt a fesztivál programjában. Amikor megjelentek a Marillion, a Saga, a Gotthard és a Thunder nevei, nem kellett sokáig törni a fejünket azon, hogy menjünk-e újra Rottenburg a. d. Neckarba.
Menjünk sorjában. Első nap. Programját tekintve valójában a háromnapos fesztivál legkevésbé érdekes napját a skóciai Glasgow-ban otthonos melodikus rockerek, az Eden’s Curse nyitották meg. Miért pont Glasgow, ha a csapat multinacionális? Mert ott lakik a főnöke és basszusgitárosa, Paul Logue (természetesen skót). Az Eden’s Curse tavaly adta ki új stúdióalbumát, a „Cardinal”-t, amely erősebben képviseltette magát a ROA-fesztiválos fellépés setlistjén. Az énekes Nikola Mijić, szerb származású frontember, a német gitáros Thorsten Köhne, az angol Joe Clelland és az új billentyűs, Christian „Chrism” Pulkkinen, aki finn. A skót mellett igazán impozáns nemzetiségi felállás. A banda háromnegyed óra alatt szétrobbantotta a színpadot! Nem csoda, hogy a hallottakat és látottakat a neves Bruce Dickinson és James LaBrie is megdicsérte. Leginkább Mijić nyűgözött le rendkívül szép, kidolgozott hangjával: kiválóan énekel angolul a versszakokban is, és a túlnyomórészt dallamos, tekintélyt parancsoló éneklés mellett a rekedtes, bársonyos felhangot is hozza. Gyakorlatilag az énekessel volt tele a színpad, a tagok közül messze ő használta ki a legjobban. A másik „futó” a zenekarvezető és basszusgitáros, Paul Logue volt. Közben az elkötelezett, de statikus Köhne gondos, szőrszálhasogató pontossággal és teli, zsíros gitárhanggal – amellyel rengeteg teret betöltött a hangképben – rendkívül telt, szépen fűszerezett szólókat tett le az asztalra. A banda a következő számokat játszotta: Prophets of Doom, Masquerade Ball, Black Widow, The Great Pretender, Jericho, Sell Your Soul, Unbreakable, Evil & Divine és Angels & Demons. A fellépés után a közönség között is megjelentek, ahol a srácok autogramot osztogattak.
A második színpadra lépő előadó igen érdekes név volt. A glam punk rock banda Hello. A britek már 1971-ben elkezdték, ma az egyetlen eredeti tag, az énekes-gitáros Bob Bradbury tartja életben a zenekart. Ami megmaradt a glam jelzőből, az gyakorlatilag maga Bob. Begöndörített, természetesen festett frizura, szem körül smink. Három rendkívül technikás, egyben jóval fiatalabb zenész társaságában. Mivel Bob gyakran a mikrofonhoz van kötve, hiszen énekelnie kell, a port a színpadon többnyire a rendkívül aktív basszusgitáros és szaxofonos, Corrie Shiells, valamint a ragyogó gitáros, Siimon Ellis kavarta, a tempót pedig Bob fia, Jake Bradbury diktálta. Bár a Hello neve ma már kissé homályba vész, egy időben a Slade, a Sweet és a Mud mellett a Hello is a glam rock első brit inváziójának élvonalában állt. Érezni, hogy a banda nem játszik sokat, mert valójában nincs is elég anyaga ahhoz, hogy kitöltse a fesztiválon kapott időt. Igaz, nem kerülték meg a slágereket: ‘Let It Rock’, ‘Tell Him’, ‘Love Stealer’, Star Shudded Sham’ és a mindenki által jól ismert záró ‘New York Groove’, de beiktattak néhány felesleges időrabló feldolgozást is, mint az I Love Rock’N’ Roll (Joan Jett) és a T. Rex 20 Century Boy-a. Tavaly a ROA keretében a Slade lépett fel, idén tehát a hagyomány a Hello-val folytatódik. Ellis szó szerint felrobbant az egyik számnál. Ebből a szempontból valójában messze túl jó gitáros ehhez a bandához, kivételes mesterségbeli tudást mutatott. Látványos, különleges Hello-fellépés volt! Bradbury még nem veszítette el a mojót! Az agilis, karizmatikus énekes hihetetlenül ügyes frontember, aki néhány szívélyes közbeszólással egy pillanat alatt a közönség bőre alá mászott.
Újabb látványos fellépés következett. Színpadra lépett Albert Hammond kísérőzenekarával. Ő afféle szürke eminenciás, „háttérbácsi”, aki nem annyira színpadi szerepléseivel, mint inkább más előadóknak írt dalaival lett híres. Pályája során több olyan számot is megalkotott, amelyből kivételes pop- és rockslágerek lettek ! Rádiós örökzöldek! Mivel Hammond a szerzőjük, megvan hozzá a jogosítványa és a zöld lámpa, hogy színpadon is előadja őket. Albert Hammond, aki így énekes-dalszerzőként lépett fel, nem híres különösebben ragyogó előadóként. Nem énekesnek született. Fiús hangja gyakran túl határozatlan és kifejezéstelen volt ahhoz, hogy megadja az anyagnak az igazi pecsétet, így csak nehezen közelítette meg az általa írt slágerek eredetijeinek harapós erejét. Ez különösen igaz az I Don’t Wanna Loose You (Tina Turner), a Don’t You Love Me Anymore (Joe Cocker), az I Don’t Want To Live Without Your Love (Chicago), a The Air That I Breathe (The Hollies), a One Moment In Time (Whitney Houston) és a Nothing’s Gonna Stop Us Now (Starship) esetében. Jobban jártak a saját énekes-dalszerzői pályájára írt számok, szintén egy csokor rádiós örökzöld: Everything I Want To, When I’m Gone, Down By the River, It Never Rains In Southern California, I’m A Train és The Free Electric Band. Hammondnak, aki akár egy punkbandának is kölcsönadhatná a hangját, határozott támaszt nyújtott a kísérőzenekar, amely ragyogóan, nagy kiválósággal végezte a dolgát, egyébként? Hegyek vajúdtak, egér született. Semmi különös.
Tavaly az In Extremót választották a ROA egyik napjának húzónevéül. Idén a becsületüket honfitársaik mentették, Subway To Sally. Nem fő fellépőként, hanem annak a vonulatnak a részeként, amely a középkori német trubadúrzenét metálosan játssza. Olyan bandák ezek, amelyek rendkívüli támogatást élveznek, főleg és szinte kizárólag Németországban. A heptett ismét felvonultatta ősi hangszereinek színes arzenálját, miközben a központi szerepet természetesen az énekes, Eric Fish teátrális alakja vette át. Tekerőlant, barokk oboa, hegedű, brácsa, Geyerleier (négyhúros, ukulelére hasonlító, de egészen más – „hal” – formájú hangszer), mandola, mandolin, reneszánsz nyolchúros lant, sípok, duda és még sok más. Ezúttal füstfüggönyök és pirotechnika nélkül. A népszerűséget a bandát váró, szorosan egymás mellett álló nézők is megerősítették. A koncertet az aktuális „Mitgrift” album Grausame Schwester című számával nyitották, aztán elég gyorsan áttértek a rendkívül népszerű „hohceit(” dalokra, a Henkersbraut-ra és a Herzblutt-ra (Kleid aus Rosen – ennél Fish teljesen elmerült a mélyreható vitában és elmélkedésben egy rózsával, amit valaki előre megrendezetten dobott neki a közönségből). Ezután következett az Unsterblich, a Falscher Heiland, a Tanz auf dem Vulkan, a Für immer, a Böses Erwachen, az Arme Ellen Schmitt, a Sieben és a Veitstanz. A banda kivételes összeszokottságról, magabiztosságról és következetességről tett tanúbizonyságot a repertoár előadásának minden pillanatában. Érezni, hogy a csapat és a fő tagok társasága hosszú életű, és a felállás az évek során nem sokat változott. Rendkívül sikeres összefoglalása annak, amit a stúdióeredetiken is élvezhetünk. A magáét hozzátette a nagyon szolid hangzás, amiről a hangtechnikusok gondoskodtak, és helyenként a közönség is, amely több energiát adott vissza, főleg az igazi népdallá vált Für immer, Böses Erwachen és Sieben, Veitstanz alatt.
Mint ismert, a Bang Your Head hagyományosan összefonódik a Twisted Sister alakjával és munkásságával. Ez fokozatosan átragadt a Rock Of Ages fesztiválra is. Ha a Twisted Sister tavaly lezárta pályafutását (a BYH 2016-os fesztiválján is felléptek), ez nem vonatkozik énekesükre, Dee Sniderre, aki tavaly új stúdióalbumot adott ki. Snider már egyszer a ROA (és a BYH) fő fellépője volt. Most tehát „TS outfit” nélkül lépett színpadra, és egy óra háromnegyed állt a rendelkezésére. A kísérőzenekar főként az aktuális stúdióalbum előadására volt felkészítve, amelyet Snider bőven bemutatott. Mégis mindenki azért ment a fesztiválon Snidert hallgatni, mert tudta, hogy Twisted Sister-klasszikusokat is játszani fog. Az elsőt hamar el is sütötte. The Kids Are Back! Fel a közönséggel! Aztán a fickó mintegy fél órán át hagyta ugratni a közönséget, mígnem a banda nekilátott a Twisted Sister leghíresebb slágere, tulajdonképpen a BYH (és ROA) himnusza, a We’re Not Gonna Take It elnyújtott változatának. Először akusztikus, nyugodt verzióban, majd természetesen abban a legismertebben. Bőségesen kitöltött változat volt, a refrének többszöri ismétlésével. Szinte igazi operaáriát csinált belőle. Mint ismert, Dee nagyon szeret beszélni fellépései közben. Pontosabban: előadást tart. Prédikál mindenféle élményről és érzésről, és életéből vett mulatságos történetek tömkelegével szólítja meg a tömeget. Most sem volt ez másképp. Ez egyszerűen Dee színpadi folklórjához tartozik. Érdekes, hogy Snider a vége felé a Soundgarden Outshined című számát is eljátszotta, amelyet az elhunyt Soundgarden-énekesnek, Chris Cornellnek ajánlott. A Twisted Sister anyagából a fickó már csak két számot játszott: a második félidőben a The Price-t, majd a záró I Wanna Rock-ot. Még a ráadásban is lemondott a Twisted Sister-dalokról, és helyette inkább még egy új számot adott elő az új „We Are The Ones” albumról, So What címmel. A koncert a várakozásoknak megfelelő volt. Snider az Snider. Komikus, színész, szórakoztató. Sosem fogy ki a fonalból, és a koncert minden helyzetét mesterien a saját javára fordítja, belőle pedig egész vásári színházat csinál. Szórakozásból teli tál. A közönség többet várt, főleg több Twisted Sistert. Valójában neki ez teljesen elég lett volna. Mindenesetre Dee Snider nem Vince Neil, és a „trükközős” Neillel ellentétben telivér show-t nyújtott, a színpad mögé bújás és a kísérőzenekar tagjainak szolgálataira támaszkodás nélkül. Snider nem ismeri a bújócskát. Amit látsz, azt kapod. Igazi energiafeszültséggel feltöltött koncert volt, tele dinamikával, a reflektorok pedig természetesen a hírhedt énekesre vetették a fény zömét. Snider rendkívül jól összeszokott csapatot hozott magával, amely teljes erőbedobással és elkötelezetten játszott. Az éjfél lassan átcsúszott a második fesztiválnapba, amely jóval sűrűbb programot, és több érdekes előadót is hozott!
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik


































