Rammstein Ljubljanában – Amikor Till kinyitja a szelepet… (2013)

Poba Utoljára módosítva: 29. május 2019

Helyszín: Ljubljana / Arena Stožice / Szlovénia
Dátum: 2013. április 30., kedd

„Wir halten das Tempo” – ez a német indusztriális Conanok, a Rammstein új turnéjának a címe! Úgy fogynak, mint a cukor. A koncertjeik általában már jóval előre teljesen elkelnek. A hatodik album, a „Liebe Ist Für Alle Da” (2009) óta a Rammstein exponenciális felívelést él át. Üzleti fejjel gondolkodnak, tudják, hogy most jött el az idő, amikor halomszám söprik be a pénzt a karrierjük során. Ezért vannak folyamatosan turnén. Innen a jelenlegi turné sokatmondó címe is, „Tartjuk a tempót!”, amellyel nyolc év után ismét ellátogattak Ljubljanába.

Aki emlékszik a Rammstein 2005-ös látogatására a Hala Tivoliban, el tudja mondani, hogy a színpadi produkció az elmúlt években mekkorát ugrott. A Rammstein ma világszinten ismert név, a „legjobban fogyók” maroknyi csapatának tagja. Gépezet, amely minden erőforrását átgondoltan a saját márkájának értékesítésére rendelte alá. És ez a megközelítés több mint nyilvánvalóan maradéktalanul bejött neki.

A Rammstein – Till Lindemann (ének), Richard Z. Kruspe (szólógitár, vokál), Paul H. Landers (ritmusgitár, vokál), Christian „Flake” Lorenz (billentyűk, samplerek, szintetizátorok), Oliver Riedel (basszusgitár) és Christoph Schneider (dob, elektronikus ütősök, ütősök) felállásban – a ljubljanai látogatásuk bejelentésével egy igazi „kis népvándorlást” indított el. Fekete ruhás tömegek! Mind a Stožice felé tartottak. Minden irányból, mindenhonnan. A bežigradi és a stožicei kocsmák tele voltak „szomjasokkal”. Még a Sofra nevű bosnyák étterem tulajdonosa is panaszkodott, hogy éppen arra az időre kellett kitolnia a nyitvatartást, amire már szabadságot tervezett. Minden a pénzért! Mindenki a pénzért! Szlovének, osztrákok, magyarok, horvátok…

Este kilenc óra után 11 perccel az Arena elsötétül, a nép a levegőben! Pont úgy, ahogy várni lehetett. A Rammstein keveset tálal, de azt a legapróbb részletekig kidolgozott, első osztályú színpadi attrakcióként. Német tökéletesség. A függöny tehát a nyitó Ich tu dir weh alatt hullik le. Az újra „szőke” Lindemann egy állványon ereszkedik le a mennyezetről a színpad talajáig. Egy dal, amely mintha direkt a nyitószámnak született volna! A himnuszos dallama hipnotikusan fertőző, a csarnok egységes delíriumba esik, a gyári esztergák visszhangjára épülő menetelő ritmus pedig, a zenekar lényének és hangjának fontos részeként, a koncert során később is újra meg újra megteremtette a Rammstein-koncert utánozhatatlan vibrálását! Minden szem főként a „piromán” Lindemannon függött, aki a színpadi extremitások egész sorát vezényelte, és ebben nagy segítségére volt a „kiskutya”, azaz a billentyűs Flake. Utóbbinak valójában nem sok dolga van a koncert alatt, ezért a szerepe már régóta a kísérleti nyúléé, akit akár meg is főzhetnek a fazékban. Rammstein-rituálékban való részvételének csúcspontja ezúttal nem a gumicsónakban a közönség kezén való csúszkálás volt. Azt a Bück dich hozta el. Ebben Flake „elveszetten bolyongva forgott” négykézláb, kutyapórázra kötve, amelyet természetesen az (mindenben) domináns Lindemann kezelt ügyesen. A dal nagy finaléjában egy felvonóval felemelkedtek magasan a színpad fölé, és eljátszottak egy rövid kis meleg kalandot. Na, ezt nézd meg. Provokáció a javából, amely táplálja a kenyérre és cirkuszra éhes tömeget. A pénz mindent megvesz. Minden provokációt, az emberi méltóság minden, még oly jól őrzött darabját, az egyén legszilárdabbnak és legmegingathatatlanabbnak tűnő akaratát is. Nem érdemes tovább moralizálni. Tudjuk, hová juttattuk a bolygót az elménk törékenysége és az anyagi (nem feltétlenül) javaknak való ellenállásra képtelensége miatt.

Lindemann alaposan kamatoztatta a „piromán” hivatalos engedélyét. Míg az Agropop-féle Franček Piromanček a tanyákat gyújtogatja, Rammsteinék Tillje inkább kinyitja a szelepet, és porrá zúzza a Stožice csarnokát! A Du riechst so gut alatt a tűzíj szikráival hintette tele a termet, itt volt a fosszilis tüzelőanyagoknak szentelt híres Rammstein-óda is (Benzin), ahol megint nem maradtak el a lángkitörések,… aztán ott van az az óriási „fehér habot” kiadó keverő, amellyel Lindemann a koncert nagy finaléjában bőkezűen fröcsköli és önti le a rajongók felhevült fejét, amikor a „Liebe ist für alle da” kislemezének, a Pussynak az előadása lezárja a koncertspektákulumot.

Nehéz véleményt mondani a hangzásról, ha valahol a csarnok magasságában, közvetlenül a mennyezet alatt kapsz ülőhelyet. Hallhatóság terén a dolog mintaszerűen működött. Akik lemaradtatok az aktuális hírekről, annyit súgok, hogy a csarnokban már nincs visszhang. A Sting-koncert 2011-es fiaskója után ezt a hibát végre kijavították. Akkor miért nincsenek több koncertek a csarnokban? A válasz már nem a szerkezet részleges használhatatlanságában keresendő, hanem minden valószínűség szerint megint a pénzzel kapcsolatos okokban. A csarnok bérleti díja minden bizonnyal elképzelhetetlenül magas. A csarnok kihasználatlanságára más magyarázatot szinte nem is lehet találni.

Az erős reflektornyalábok és maga a színpadi építmény kombinációja, amely a díszletben a jeseniki vasmű belsejébe engedett bepillantást, minden elemében úgy illeszkedik a Rammstein zenei örökségéhez, mintha ráöntötték volna. A végletekig banális, de épp ezért annál közvetlenebb, nagyon áthatoló riffek, amelyeket a halálos földalatti menetelés ágyúszerűen felhangosított ritmusai támogatnak meg, valamint a zenekar frontemberének, a karizmatikusan kisiklott parancsnoknak, Till Lindemannak a félreismerhetetlen hangja, akinek a közönség az ujja köré volt csavarva, pehelykönnyedséggel gázolta le a csarnokot! Lindemann énekdallamai, tulajdonképpen átható megszólítások a kemény hangzású németen keresztül, maximálisan hatásvadászak. A szaggatott, nyersen uszító felkiáltásokkal, a motívum sokszoros ismétlésén át a légkör ragadozó állapotát teremtik meg, amely a szellemi elmerülés fázisába vezet. Nem menekülhetsz a Rammstein-show ragadozósága és az óriási gépezet őrlése elől. A Rammsteinnél minden olyan robusztus, olyan darabos, a nyerseségében olyan eltúlzott,… Amikor életre kel a színpadi előadásuk, az egész olyan, mintha a hamvakból egy gigantikus acéltroll kelne fel, aki összemorzsol mindent maga előtt és maga alatt. A legfiligránabban kimért mozdulatával is lesöpör a bolygó színéről minden egyes hangyát. A „kifinomult” szót a Rammstein nem ismeri. Ha mégis nekilátnak a használatának, az nem is áll jól nekik. Ezt éltük át a ráadásban a Mein Herz brennt előadásánál, balladai rendezésben, amelyet csak Till és Flake (zongorán) játszott el. Előadói szempontból semmiképp sem rossz húzás, de olyan, amely a szívben azt a heves vágyat ébresztette, hogy a zenekar többi tagja gyorsan ugorjon fel a színpadra, és csapja le a Rammstein-sztenderd „normális” verzióját.

A saját zenei örökség banalitását a gigantikus színpadi produkció díszletvilága és a teátrális színpadi jelenetek egész sora ellensúlyozza, amelyek a közönségnek egy másodpercnyi levegővételt sem hagynak. Minden másodpercnek, az egy óra és háromnegyed minden percrészének megvan a maga lepecsételt szerepe ebben a hatalmas színpadi látványosságban. Gigantikus szerkezet, amelynek ebben a lángbetétekkel felfokozott díszletben teljes biztonságot kell nyújtania.

Hogyan mutassuk be a lehető legvonzóbban a végletekig banális zenei nyelvet? A Rammstein ezt tudja, és ezt a filozófiát a legapróbb részletekig érti. A koncert alatt sokszor eszembe jutott a Laibach. Így nem volt nehéz arra a következtetésre jutni, hogy tulajdonképpen ma az indusztriál szlovén úttörőinek kellene a Rammstein helyén állniuk. Csakhogy a pénzhegyeket a Laibach helyett a Rammstein söpörte be. Így forog a világ!

A látszólag tökéletesen sikerült koncertspektákulumban nem kell szőrszálat keresni. A Rammstein a dolgot a rutin menetrendje szerint abszolválta. Professzionálisan, még ha a megszerzett erő és a világ egyik legnagyobb zenekarának (kereskedelmi értelemben vett) státusza árán már réges-rég elidegenedtek is a koncertjeik látogatóitól. De ezt – ó, mily borzongató felismerés – állíthatjuk Roger Watersről és hiper-produkált „The Wall Live” kalandjáról is.

A koncert alatt csak egyetlen dolog volt feltűnő! A küzdőtér csak a koncert felénél telt meg! Először az ember a lelátóról nézve a helyszínt azt gondolhatta, hogy biztonsági okokból szándékosan nem adják el a küzdőtér teljes kapacitását. Hogy miért nem lehetett az összes látogató pontosan a kezdés idejére a küzdőtéren, az rejtély marad, de nagyon valószínű, hogy a szervező valamilyen szűk bejárati nyíláson „préselte” be a közönséget a csarnokba… Csak feltételezem. Szegény nép. Túlfizeti a jegyet, hogy a küzdőtéren legyen a helye, aztán 20 percet vagy többet késik a koncertről. Valószínűleg nem a saját hibájából.

szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Nina Grad

Setlist: