Tarja – az opera és a metal vokális összecsapása (2012)

0 202

Helyszín: Ljubljana, CUK Kino Šiška, Szlovénia
Dátum: 2012. 1. 22., szombat


A kiváló finn énekesnő, Tarja Turunen, akit a legtöbben a finn szimfonikus power metal zenekar, a Nightwish első és egykori hangjaként ismernek, szorgalmasan építi szólókarrierjét. 2010 nyarának közepén jelent meg új stúdióalbuma „What Lies Beneath” címmel, amely összesen a harmadik, és amelyet három kislemez is népszerűsít: a Falling Awake, az I Feel Immortal és az Until My Last Breath.

Szlovéniai látogatásával Tarja immár harmadszor járt nálunk. Először 2005. 9. 18-án lépett fel Szlovéniában a Nightwishsel együtt a Križankében, másodszor 2009. 10. 14-én szintén a Križankében, de már szólóelőadóként.

Mióta Tarja szólóelőadóként járja a bolygót, a Nightwish-rajongók kénytelenek az ő koncertjeire is eljárni, a Nightwish-koncertek mellett. Ilyen egyszerű. Még ha Tarja egyetlen Nightwish-feldolgozást sem játszik a fellépésein, az ő hangja, egyedülálló mezzoszoprán, angyalian simogató orgánuma az a báj, amely a Nightwish-rajongókban felébreszti a nosztalgia magját, hiszen Anette Olsson a „babácskás” megközelítésével még a bokájáig sem ér Tarja karizmájának. Se termetben, se hangban. Ez a tény rendkívül fontos Tarjának: bár a Nightwish számára már a múlt, ez segít neki túlélni a zenei showbiznisz kemény világában.

Az előzenekarok ezúttal kevéssé ismertek! A Sylpheed egy hattagú, újkori keverék gothic, death és power elemekből: két gitáros, dobos, basszusgitáros, hegedűs lány és egy magas, karcsú énekesnő, aki a hörgést és a tiszta, dallamos éneklést is viszi. Sajnos a rendkívül recsegő, agyonnyomott összhangzás, amelyből különösen a basszusok ütöttek át ijesztően, elvette a kedvünket a koncert igazi élvezetétől. A zenekar fiatal, és szüksége van a fellépésekre. Önálló stúdió-debütalbumot még nem adott ki, mindössze néhány felvett demója van. Talán egy következő alkalommal hitelesebb élményben lesz részünk. Bár a benyomás halvány maradt, a csapat láthatóan nem akárki: 2010-ben fellépett a Sweden Rock Festivalon, mégpedig az első olasz zenekarként.

Valamivel több energiát hagyott a teremben a következő! Scala Mercalli. Ők is Olaszországból. Generikus power metal egy hiperaktív, apró termetű, „héliumos” hangú énekessel, aki hosszában-keresztben végigugatta a termet féktelenül száguldó színpadi jelenlétével. A hangzás gondja viszont ugyanaz maradt. Nagyon kevés az érthetőség, alig lehetett megítélni, mit is csinál a zenekar a színpadon. A hang megint teljesen agyonnyomott. Ettől függetlenül szolid zenészek. Ezt főleg a gitárosok bizonyították néhány szédítő akrobatikus mutatvánnyal a gitárnyakon. Olyan zene, amelyet mindazoknak ajánlunk, akik minden power metalt befogadtok, és titeket nem borít ki a nyávogó ének.

Este 10 óra van. Egy áttetsző, bájosan szűzies fátyol takarja el a színpadot. A teremre sötétség borul, és a bejátszott intro alatt egymás után vonulnak fel a színpadra Tarja Turunen kísérőzenekarának tagjai. Soroljuk fel őket rögtön. Az első név kétségkívül a világ egyik legjobb metaldobosa, az amerikai Mike Terrana (Axel Rudi Pell, ex-Rage, dolgozott Y.J. Malmsteennel, a Masterplannel, a Gamma Rayjel, Steve Lukatherrel,…), őt követi az egykori Apocalyptica-csellista Max Lilja (Doug Wimbish, a Living Colour tagjának nagy haverja, aki egykor Tarjának is játszott), a két német, Alex Scholpp gitáros (Sinner) és Christian Kretschmar billentyűs, valamint az amerikai basszusgitáros, Kevin Chown, aki Mike Terrana „Man In Machine” (1998) című szólóalbumán működött közre. Csupa ász tehát. Az intro majdnem kifordult magából, amikor felzúgott a terem. Sőt, a féktelen eufória kiáltásainak valóságos sortüzei törnek elő, mintha maguk a The Beatles lépnének színpadra. Természetesen itt van velünk Tarja. Mintha farsangi bálból szökött volna meg. Maszkban.

A nyitó Anteroom Of Death a várakozásokkal ellentétben nem az Until My Last Breathbe torkollott, ahogy az az új albumon van, hanem az előző lemezről, a „My Winter Storm” (2007) albumról való Lost Northern Starba. A nyitány a tiszta opera–metal „fúzióról” szólt. Az első öt szám, a csúcspontján a „közkinccsé vált” I Walk Alone slágerrel, egyre följebb srófolta a terem hőmérsékletét. A hangzás az elején nem volt éppen ideális, főleg a gitárokat nem lehetett tisztán hallani, később a helyzet kielégítően javult.

Tarja már az elején egy szempillantás alatt elbűvölte a közönséget. A megszólításai, a kulcspontokon szlovénul is, hamar odáig vitték a dolgot, hogy a publikum szó szerint az ő kezéből evett az egész fellépés alatt. Persze számít az energikus, mesterien kidolgozott színpadi énekesi jelenlét is, az egyedülálló előadásmód, amitől könnyen feláll az ember szőre a hátán, ahogy Tarja megszelídíthetetlenül hódítja a magasságokat. Tarja játékában természetesen megmaradt az a „metalos-rockos” pecsét, amely a Nightwishes időkben is jellemezte a fellépéseit. Még mindig szívesen emeli magasra a kezét, és mutatja a „malocchiót” („gonosz szemet”) Ronnie James Dio módján, jellegzetes a közönséggel való kacérkodása, amikor megragadja a szoknyáját, és ritmusra lengeti, és így tovább…  

Az egyik csúcspont természetesen Mike Terrana szólószáma. Kezdődjön a mulatság! „The Troll”, ahogy a beceneve szól, a férfi, aki nem ismer pihenést, és folyton túlterhelt a különféle zenei projektekben való részvétellel, nem hiába került a jobb oldalra, a közönség elé, a színpad szélére. „Irokéz” frizura, vérengző csépelés, az izzadság Mike körül minden irányba spriccel! Különleges dobfelállítás, magasra emelt cinekkel, néhány átmenő dob is szokatlanul magasra tolva. Mike szó szerint mászik rajtuk. A dobszólókat általában a műsor közepére teszik, hogy a zenekar kipihenhesse magát, sokszor időpocsékolásként, tartalom nélkül. De nem Mike Terrana dobolásánál. Még ha nem vagy Tarja Turunen-rajongó, már csak emiatt a dobszóló miatt is megéri elmenni a koncertjére. Az ember egyszerűen elnémul a döbbenettől! Tökély a végletekig. Extrém robbanékonyság és ultraszonikus sebesség. Ágyúpontosság, amely minden jól álcázott és nehezen elérhető célpontot eltalál.

Következik az egész zenekar hangszeres bemelegítése a Little Lies című számban, amelynek második felében Tarja ismét csatlakozik a színpadon. Egy vadonatúj szám, az Underneath után, amelyre Tarja új stúdióalbumán számíthatunk, ami állítólag 2013-ban jelenik meg, jön a The Phantom Of The Opera feldolgozás (orig. Andrew Lloyd Webber), amelyet Kratschmer Bach „Tokáta és fúga d-moll” művével nyit meg. Ahogy a szám kibontakozik, ismerős alak ugrik fel a színpadra. Az ördög tudja, ki lehet az? Nem más, mint a Requiem énekese, multiinstrumentalistája és nagy tehetségű zenésze, Sergej Škofljanec. Hús-vér valójában, szakállastul. Rockeres szerelésben, Requiem-pólóban. Egy pillanatra, ahogy az ember ráláttott az ünnepélyesen felöltözött Tarjára, megkockáztathatta a gondolatot: „Hé, Sergej! Nem láttad még, hogyan öltözik színpadra Andrea Bocelli?”, de nem baj. A legszebb, ha őszinte vagy a rockerszívedhez! Sergej megosztotta Tarjával az énekszólamokat, a „crescendo” persze a refrénnél érkezett el, amikor a két énekes duettben olvadt össze. Škofljanec, aki a koncert előtt az esemény várakozásában láthatóan „felpörögve” rohangált a Kino Šiška helyiségeiben, bravúrosan játszotta a szerepét, és „Sergio” kiváló előadásától való elragadtatását Tarja sem titkolta. Szinte már álomkombináció. Talán nem lenne hülyeség elgondolkodni azon, hogy ez az énekes duó a jövőben felvegyen valamit együtt.

Következik az akusztikus blokk, amely teljesen más hangulatot varázsol az álmodozó Kino Šiškában, Tarja hangja pedig kivételes énekesi formában csillog újra. A rendes műsor záró része a nyitóhoz hasonló módon zajlik. Szimfonikus power metalosan. Rockosan és operettesen! A dolgot a csúcsra kell járatni. Egy óra húsz perc pereg le, mire a zenekar elbúcsúzik a közönségtől.

A ráadás feldolgozás-összeállítással lep meg, amelyet Ankie Bagger svéd popénekesnő Where Were You Last Night slágerének átdolgozása nyit, bele pedig még két felejthetetlen sláger betétei ugranak be, a Heaven Is A Place On Earth (orig. Belinda Carlisle) és a Living On A Prayer (orig. Bon Jovi). Az igazi csúcs ezután jön, amikor valaki a közönségből odaad Tarjának egy szlovén zászlót, és ő beleburkolózik. Így Tarja viharosan és rendkívül energikusan még utoljára belemerül az érzelmei és érzékenysége tengerébe, ahogy a záró Die Alive és Until My Last Breath előadása összeér.

Egy óra negyven perc elbűvölet, amely azonnal igennel válaszol arra a kérdésre, helyes döntés volt-e Tarja önálló útja. Egy mini szimfonikus zenekar metalruhában, telve kiváló színpadi előadással, amely nem ismer színpadi ismeretlent, sem csapdát. A megteremtett varázslat zöme természetesen Tarjáé, aki megbabonázta a termet, és elvezette egyedi zenei világába.  E koncert után ismét világos, hogy a Nightwish többet veszített, mint Tarja, miután szétváltak. Ennek ellenére nagyobbak maradnak, éppen a Tarjával az élen kiadott klasszikusok korszakának köszönhetően, hiszen a rajongóik mindig lázasan várják ezek élő előadását. Tarja viszont a kiválóságával azt bizonyítja, hogy a Nightwisht már rég maga mögött hagyta. Az önálló úton érik és növekszik, és magabiztosabban működik, mint valaha.

szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Nina Grad

Setlist:
1. Anteroom of Death
2. Lost Northern Star
3. Naiad
4. I Walk Alone
5. Dark Star
6. Drum Solo (Mike Terrana)
7. Little Lies (band)
8. Little Lies
9. Underneath
10. The Phantom Of The Opera (orig. Andrew Lloyd Webber)
11.Rivers of Lust / Minor Heaven / Montañas de Silencio / Sing for Me
12. I Feel Immortal
13. Never Enough
14. In for a Kill
—ráadás—
15. Where Were You Last Night (orig. Ankie Bagger, plus Heaven is A Place On Earth (Belinda Carlisle), Living On A Prayer (orig. Bon Jovi))
16. Die Alive
17. Until My Last Breath

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik