Bang Your Head!!! 2017 (első nap) – a sas visszatért Balingen fölé!
Helyszín: Balingen / Messegelände / Németország
Dátum: csütörtök, 2017. 07. 13.
Eljött a tizenkilencedik Bang Your Head fesztivál, és vele a RockLine újabb expedíciója a németországi Balingenbe. Európa egyik legfontosabb nyári fesztiválja mindig színes, vegyes felhozatallal büszkélkedhet: főleg klasszikus heavy metal előadók, hard rockos finomságok, alkalmanként és kötetlenül extrém metal kitérők. Idén is rendkívül izgalmas és stílusában változatos névsort hozott. Nem mondhatni, hogy lett volna igazi főszereplője a három napnak, a kísérő bandák viszont garantálták a nagy kielégülést.
A bemelegítő nap után, amikor a Messegelände csarnokát a Stormwarrior, a Bloodbound, az Angel Dust, a Sanctuary és a Death Angel rázta meg, hivatalosan is elindult a hírhedt német fesztivál, amely idén is derekas 10.000, vagy még több látogatót vonzott.
A nyitány az amerikai Killcode-é lett. Az elmúlt két évben az amerikaiak igazi inváziót indítottak a német zenei közegben: a fesztiválon már másodszor egymás után léptek fel, két héttel később pedig „rejtett meglepetésként” a Rock Of Ages idei kiadásán is színpadra állnak. Feltehető, hogy a Killcode fellépéseit ugyanaz a management erőlteti, amelyik a Twisted Sistert, Dee Snidert, Vince Neilt és társaikat is a szárnyai alatt tartja. Meg a Slaughtert is, akik a BYH!!! fesztivál idei kiadásán szintén felléptek. Vagyis ha lefoglalod mondjuk Vince Neilt, csomagban megkapod mellé a Killcode-ot, a Slaughtert és még valakit. A Killcode jó csapat. Tulajdonképpen semmi különös, hiszen a rock’n’rollban manapság szerzői oldalról nehéz bármi olyat kihámozni, amit ne hallottunk volna már. Ennek ellenére a szívélyes kvintett igazán büszkélkedhet kidolgozott színpadi megjelenéssel, kiváló kivitelezéssel, és úgy általában magas színvonalú, vibráló összeszokottsággal. Fellépésük a tavalyinál is egy hajszállal lazábbnak és magabiztosabbnak hatott, amikor a csarnokban játszottak a fesztiválon. Energikus, rendkívül dinamikus banda, remekül kiismerte magát a tágas főszínpadon.
Utánuk a lengyel powermetalosok, a Crystal Viper léptek színpadra. A banda tulajdonképpen azzal különleges, hogy van egy szimpatikus énekesnője, Maria Gabriel, zeneileg viszont nem hoz semmi különöset. Jó kapcsolatai és háttere van, így újra meg újra kiharcolhatja a helyét a fesztiválon. Jó koncert volt, kiugró pillanatok nélkül, szép összeszokottsággal és kommunikációval a tagok között, de a lényeg ugyanaz: kissé generikus és már elkoptatott, ezért a koncert alatt átruccantunk a közeli német sördiszkontba.
Következett a fesztivál első napjának egyik első nagy attrakciója: a újra működő kultikus amerikai thrash metal banda, a Toxik fellépése. Jól olvasod. Itt vannak. A zenekar 2014-es második nekifutása sikerült, és állítólag új albumot vesznek fel. Josh Christian az egyetlen eredeti tag a nyolcvanas évekből, mellette Charlie Sabin énekes áll. A dúshajú, göndör vörös hajú frontember mágneses színpadi jelenség. Végig a jókedvről gondoskodott, pedig a nappali hőség már kezdett megmutatni a foga fehérét. Vokális karizmája sem hagyta cserben. A újra összeálló Toxik ritmusszekciója újabb keletű, a banda pedig már jó ideje nem lépett fel, ezért egy hangyányival kevésbé tűnt kompaktnak, és mintha olykor még keresgélte és tapogatta volna magát. Így van ez, amikor évekig tartó álomból ébredsz, és úgy döntesz, folytatod a pályát. A Toxik idén adott ki egy visszatérő EP-t, és abból mind a három számot eljátszották (Stand Up, Psyop, Breaking Glass), a setlist zömét pedig a Spontaneous, a Heart Attack, a Social Overload, a Greed, a False Prophets, a Count Your Blessings, a World Circus, a Black Sabbath-klasszikus Symptom of the Universe meglepő beiktatása, és a záró Think This tombolás alapján a kultikus „World Circus” és „Think This” albumoknak szentelték. Bomba. A csontjáig elkötelezett és harapós. Josh Christian kivételes virtuóz. Szédítő sebességet és villámgyorsaságot tart. Nehéz utolérni, a banda pedig már megerősítette az őszi időpontokat, amelyek során ősszel az ausztriai Bécsben is megáll. A Toxik tehát visszatér, és új stúdióalbumot ígér. Biztosan az idei Bang Your Head egyik fő attrakciója, és úgy általában az első napé.
A koncert folytatásában puhább hangokra táncoltunk, a helyszín előterét pedig kissé fiatalabb zenerajongók foglalták el. A színpadon ugyanis a Gloryhammer állt. Ez a februárban megélt élmény összefoglalója, amikor a Gloryhammer a HammerFall turnéján nyitotta a koncertestéket. Paródia. Bizarrság. Giccs. Egy kis film, egy kis legenda, rengeteg fantasy-történet keveredett. A kvintett minden tagja a színpadon egy külön történet és mese. A jelmezekben látványosan melegük volt. A giccsnek is megvan az ára. Csakhogy a giccs és a csillogás ismét trend, és a hallgatók sajnos ezt részesítik előnyben az előadók zenei lényegével szemben. A gitárötletekből és -frázisokból áradó általános generikusságot valójában kiegyenlíti a színpadi díszlet és a jól begyakorolt játék, ahol tulajdonképpen nincs unalom, és egész idő alatt (legalábbis) édesen mosolyoghatsz, hacsak nem vagy lángoló rajongó, aki fejből tudja a zenekar összes sorát. A skót–svájci ötfős társulat, amelyben billentyűn közreműködik a kalóz részegesekből álló Alestorm frontembere, Christopher Bowes, két albumot tudhat magáénak: „Tales From The Kingdom Of Fire” (2012) és „Space 1992: Rise of the Chaos Wizards” (2015). A banda háromnegyed órás játékidőt kapott, és a színpadi parti-színházzal maradéktalanul kielégítette a nagy rajongótáborát, akik nem rejtették véka alá a zenekar iránti nagy rokonszenvüket. Thomas Winkler egyebek mellett megint ügyesen elintézte a ronda, zöld, lelógó fülű trollt. Óriási kalapáccsal.
A fesztiváleseményeket a német power metalosok, az Orden Ogan vették át. A banda időközben befejezte új stúdióalbumát, a „Gunmen”-t. Így már új díszletet mutatott be, és két vadonatúj számot, a címadó Gunmen-t és a Fields of Sorrow-t. A setlist maradékát az előző album anyaga töltötte ki, a „Ravenhead”-é, amely a diszkográfiájuk egyik legérdekesebb darabja. A fellépést az Orden Ogan kissé régebbi hangokkal kezdte, vagyis az „Easteren Hope” album számaival: a nyitó The New Shores of Sadness-szel, majd rögtön utána a We Are Pirates-szel. Hol kicsit a Running Wild felé húznak, hol kicsit a Blind Guardian, majd a Helloween felé. Szóval tipikus power metal, német tájakon szőve. Az Orden Ogan otthon a közönség részéről is komoly támogatást élvez, és ez jól ismerte az anyagukat, ami a „Ravenhead” album számaira is igaz, élükön a záró The Things We Believe In-nel, amely előtt az Orden Ogan még a Deaf Among the Blind-ot, a kiváló F.E.V.E.R.-t és a Here at the End of the World-öt játszotta.
Újabb zenekar fellépése következett, amelyről nem emlékszem, mikor játszott utoljára Európában. Talán a Sweden Rock fesztivál valamelyik utóbbi kiadásán. Ők az amerikai glam rockerek, a Slaughter, akik maguk hangolták a hangszereiket a fellépés kezdete előtt. A Slaughter pályafutása során öt albumot adott ki, mindet a kilencvenes években. A zenekar főnöke, énekese és ritmusgitárosa, Mark Slaughter mellett ott az eredeti basszusgitáros, Dana Strum, a bandát pedig két kiváló zenész egészíti ki: Jeff Bland gitáros és az eszelős dobos, Zoltan Chaney. A banda a közel egy óráig tartó fellépésén eljátszott néhány klasszikust, élükön a The Wild Life-fal, a Burning Bridges-szel, a Fly to the Angels-szel, a Real Love-val, az Up All night-tal, a játékidő egy részét azonban „ellopta” a rock’n’roll történelem kultikus klasszikusainak feldolgozása, a Heaven and Hell-től a Led Zeppelin cukkolásáig. Rendkívül tapasztalt zenészekről van szó. Mégis érezhető volt, hogy a banda nincs eléggé összeszokva, így a fellépést jó pár vaskos hiba kísérte, mégis. A mai időkre bőven megnehezedett Mark Slaughter ezeket a kisebb kellemetlenségeket ügyesen helyrehozta óriási színpadi karizmájával. Edzett előadó! Csak színpadra kell állítani. Minden jól jön neki, és a legapróbb dologból is igazi színházat csinál. A másik kötelező építőelem, aki ügyesen elterelte a hallgatók figyelmét a hibákról, az őrült dobos, Zoltan Cheney volt, aki a dobokon tulajdonképpen mindent csinált, csak „normális módon” nem játszott rájuk. Szóval. A Slaughter szuper bulit csinált, és az a néhány rajongó, akik a glam metal és rock édes, régi örökségét szeretik, és érkezéskor a színpad elé helyesen ki is csípték magukat, a koncert alatt mérhetetlenül jól szórakoztak.
Délután hatkor a szomszédos csarnok is életre kelt. Színpadát a kiváló svéd melodikus rock megújítók, az Eclipse foglalták el. Fellépésük sajnos átfedésben volt a NWOBHM mozgalom kultikus brit zászlóvivőinek, a Venomnak a koncertjével. Igen. Azzal a Venommal, amelynek tagja Konrad Lant, azaz Kronos. Mivel az Eclipse-et már jó párszor láttam, lemondtam a koncertjük egy részéről, és életemben először megnéztem a Venom fellépését. Az Eclipse persze igazolta a remek formáját, Erik Martensson továbbra is kiváló frontember. Minden tekintetben. Az Eclipse pedig komoly támogatásra talált a közönség részéről. A csarnokban a fellépésük alatt biztosan jó ezer ember volt. A banda zömmel az aktuális stúdióalbumot, a „Monumentum”-ot mutatta be, de nem hiányozhatott a kötelező Battlegrounds és a még kötelezőbb Wake Me Up. A banda a setlistbe az előző album, az „Armaggedonize” három számát is beletette.
Venom. Miközben Kronos egykori cinkosai, Abadon és Mantas a Venom Inc. nevű másik Venom-frakcióval rohamoznak tovább – őket az idei Metaldays fesztiválon találtuk el –, Kronos nagyjából 2007 óta, a zenekar kultikus alakjainak végleges szétválása után nem fájlalja a fejét. Akkor valahogy betonba öntötte az új Venom felállását: gitárosnak Stuart Dixont hívta, a dobszékbe pedig Danny Needhamet ültette. Kronos megtartotta minden agyafúrtságát, botrányos, démoni báját és rendkívül mérgező külsejét. A hangja is ilyen. Energiában nincs hiány az érett korú férfiban. „Népszerűvé vált”, torokból jövő, mégis markáns és áthatoló hangja a garancia arra, hogy e legendás zenekar kultikus klasszikusai ma is ilyen jól gyújtanak a színpadokon. A trió kiválóan összeszokott, Kronos pedig a nagy karizma megtestesítője, a zsúfolt helyszín szemeinek többsége rá szegeződött. Együtt tizenöt számból álló komoly repertoárt állítottak össze, a koncert zömét pedig a még mindig aktuális utolsó stúdióalbum, a „From the Very Depths” számainak szentelték. Ez bizonyítja, hogy a Venom zeneileg nem sokat változott, az újabb számok természete és energiája remekül illeszkedett a nyolcvanas évek első felében született kultikus klasszikusok képéhez. Meglepő, hogy Kronos az új korszakban nem sokat tekint vissza a múltba. Így teljesen figyelmen kívül hagyta a „Possesessed” és az „At League With Satan” albumokat, a Venom pedig inkább az újabb korszak számait játszotta, élükön a Pandemonium-mal („Ressurection”, 2000), a „Fallen Angels” (2011) címadó számával, és a „Cast In Stone” (1997) The Evil One című számával. Mindenesetre a csapat a megkeményedett híveket megjutalmazta a kultikus Black Metal kötelező számaival. A címadó számot ráadásként játszották, mellette ott volt a felejthetetlen Countless Bathory és a Buried Alive. A banda a fellépést az okkult „Welcome to Hell” gyászmiséjével, a Witching You-val zárta, miközben az említett album címadó számát már a rendes részben eljátszotta. A Venom a setlistet a Bloodlust és az általánosan áhított Warhead kislemezekkel is megfűszerezte. A banda rengeteg nagy rajongóra talált, akik a koncert alatt őrjöngtek. Az energia rendkívül vonzó volt, és más körülmények között, ha nem lett volna átfedés más előadók fellépésével, a Venom koncertjébe egyáltalán nem lehetett volna belefáradni. Kronos továbbra is elég őrült, elég sátáni, valódi méregfelesleggel az acélos érrendszerében, a démonságával és nagy szikrákkal a szemében. A koncert így egy pillanat alatt elszaladt. A végén vigasz maradt, hogy tíz nap múlva rengeteg Venom-zenét játszik a Venom Inc. is a tolmini Metaldays fesztiválon.
A Bang Your Head!!! fesztivál műsorpolitikailag nem arról híres, hogy a metal műfaji univerzum extrém, sőt brutális bandái dominálnának rajta. Mégis. Minden évben akad hely death és black metal előadóknak is. Az első napon így a késő délutáni órákban lépett színpadra a legendás norvég black metal banda, a Satyricon, amelynek a Bang Your Head-es fellépése tulajdonképpen az első balingeni látogatása volt a pályafutásában. Ezúttal a banda nem játszotta el teljes egészében a kultikus „Nemesis Divina” albumot, hanem a setlistbe a művészi víziók mai korszakának számait hozta vissza ettől a kultikus, nagyra becsült, másrészt viszont a black metal műfajban az egyik legkísérletezőbbnek számító zenekartól. Kialakították a saját stílusukat és hangzásukat, a kezdeti korszakban pedig kulcsfontosságú előadóként érvényesültek, aki megfaragta és meghatározta a modern black metal arculatát. Satyr megint lenyírta a haját, és brillantinnal hátrasimította. Igazi Valentino-„look”, ami nem újdonság. Már 2011-ben is így lépett fel. A szegecses fekete bőr és a fehér arcfesték kötelező. A közönség a koncert alatt nagyon nyugodtan viselkedett, „normálisan lehetett lélegezni” és mozogni a színpadhoz közelebb is (a Venom alatt ebből a szempontból teljes volt a tömeg), a publika viszont korosztályilag kicsit összekeveredett. A metal extrém ágainak szerelmesei azonban ezúttal is logikusan a fesztiválozók nagyon kis kisebbségét adták. A banda a repertoárt az újabb korszakoknak rendelte alá, a kezdeményezést a „Now, Diabolical” albumnak engedte át, amelyhez az „The Age Of Nero” és az aktuális „Satyricon” albumok számai társultak. A zenekarnak a tavalyi nyári európai fesztiválos fellépéseivel ellentétben, amikor például a csehországi Brutal Assaulton teljes egészében eljátszották a kultikus „Nemesis Divina” albumot, ezúttal erről az albumról csak egy számot kaptunk el, a Mother North-ot, amelyet közvetlenül a zárás előtt játszottak. A zárást ezúttal is egy újabb szám, a K.I.N.G. jelezte. Kivitelezésben kiváló. Satyr nagy karizmájú ember, a színpadot pedig óriási ködfelhők árasztották el a sátán és csínytevései iránti ördögi imádat egy órája alatt. Ha a Venom kiadott egy Black Metal című albumot, a Satyricon valójában később társ-meghatározta az azonos nevű új műfajt. Black Metal.
A heavy metal nagy veteránjai, a brit Demon, akik évekkel ezelőtt, pontosabban 2010-ben léptek fel a balingeni BYH fesztivál warm up showján, ezúttal komolyabb játékidőt kaptak, és egy óra húsz perc alatt az első nap egyik legjobb előadását adták. Kertelés nélkül. A koncert, amely az 1997-es, 2005-ös és 2010-es fellépések után összesen a negyedik volt a zenekarnak a Bang Your Headen, átfedésben volt a Satyiconnal, ezért fotós kötelezettségeim miatt egy jókora darabot kénytelen voltam végighallgatás nélkül hagyni, mégis. Elkaptam az első húsz percet és a második fele nagy részét. És volt mit látni. A közönség rendesen megtöltötte a csarnokot. Tömve volt. És ugyanez a közönség határozottan megkapta, amiért jött. A legendák rendkívül koherens, hihetetlenül összeszokott, és korukhoz képest még mindig élesre fent és energikus csapatként mutatkoztak be. A szextett (ahogy várható volt) a Night Of The Demon-nal nyitott, ezt egyebek mellett követte az Into the Nightmare, a The Plague, a Sign of A Madman, a Standing On The Edge of the World, a Life on a Wire, a Liar, a One Helluva Night, a Nowhwere To Run, természetesen a Don’t Break the Crcle, valamint a Cementary Junction, amely az idén márciusban megjelent új, kiváló stúdióalbum címadó száma. Csúcs. Reméljük, ilyen formában hamarosan újra találkozunk velük.
A csarnok színpadát a svéd metalosok, a Manegarm vették át, akik 1995 óta működnek a színtéren. Fellépésük sajnos átfedésben volt a Saxonnal, ezért az amúgy rendkívül minőségi és érdekes svéd kvartett kissé gyengébb látogatottságra talált. A teljes fesztivál ezekben a percekben sietve tartott a főszínpad felé, hogy elkapja az első nap főszereplőit, a brit Saxont. A Manegarm egyébként a pályáját az akkoriban aktuális black metal mozgalom magvas hatásai alatt kezdte, az évek során pedig komolyan megfaragta és megmozgatta a hangzását, amely a riffekben megőrizte a göröngyösen nyers elemeket, északi mitológiával, vikingekkel és pogánysággal átitatva. Még egy akusztikus albumot is felvettek, mára viszont a zenéjükbe szívesen építenek folk elemeket is. Mindenesetre a zenekar az ezutáni koncertet a sebességnek és a romboló hangzásnak rendelte alá. A fellépést a Manegarm az I Evig Tid-del zárta, amelyet a harmadik albumról, a „Dödsfärd”-ről vettek, a repertoárt pedig szerencsésen minden korszak számaival megterhelték. Az aktuális új, „Manegarm” (2015) albumról csak egy számot játszottak (Tagen av daga). Mindenesetre alapsávokkal is segítettek magukon. A hangulatot ugyanis magas szinten kell tartani. A zenekar rajongói biztosan megkapták, amiért jöttek. És még többet is. Azok is, akik a BYH fesztivál korábbi kiadásain talán már „n-szer” látták a Saxont, és ezért inkább megengedtek maguknak néhány (hasznos) zenei változatosságot és kóstolót.
A Saxon lett kiválasztva az első nap főszereplőjének. A zenekarról nem érdemes szót vesztegetni. Minél idősebb, annál többet játszik a színpadokon. Hihetetlen. Már bejelentettek egy új albumot, nemrég, vagyis tavaly decemberben pedig a Kino Šiškában népszerűsítették az aktuális „Battering Ram”-et. A NWOBHM legendái Balingenben természetesen otthon érzik magukat, ebben a szerepben pedig már tavaly fel kellett volna lépniük, amikor az amerikai Iced Earth „mentette meg” a váratlanul keletkezett programlyukat. A Saxon ezen a napon magával hurcolta az acélsasát is, amelyet az utolsó négyzetcentiméterig erős reflektorlámpákkal borított lemez fedett, a fellépést pedig pirotechnika és füstfüggönyök kísérték. Látványosság tehát, amely a Saxon részéről a BYH!!! fesztiválon nem volt az első, és valószínűleg semmiképp sem az utolsó, hiszen a Saxon rendkívüli népszerűségnek örvend Németország földjén. Tulajdonképpen szentségtörő imádatnak. Így a vitathatatlan énekesnek, Biff Byfordnak nem is kell különösebben megerőltetnie magát, hogy meghódítsa a közönséget. Most is egy pillanat alatt az övé volt. A Saxon megint koncertspektákulumot nyújtott, amely nem tud csalódást okozni. Szívre a kezet. Csalódást okozhat-e a Saxon élőben egyáltalán? Nos, egyedül a kiszámítható setlist terén, amely az elmúlt néhány évben rendkívül ritkán változik. A vasrepertoár kötelező és kultikus számai, valamint három új a koncert elején, kezdve a nyitó Battering Ram-mel, amely mellett ott volt a Sacrifice és a Let Me Feel Your Power. A setlist többi részét egyébként a 20.000 Feet, az And the Bands Played On, a Motorcycle Man, a Solid Ball Of Rock, a Dallas 1PM, a Power Andf The Glory, a Heavy Metal Thunder, a 747 (Stranges In the Night), a Strong Arm of The Law és természetesen a nagyon kötelező zárás alkotta: Denim And Leather, Princess of the Night és Wheels of Steel. Természetesen ott volt a The Eagle Has Landed is (bár a sas-szerkezet nem találná meg igazi értelmét, vagy mégis?). És? A „Crusader” a ráadás második számaként szólt, pedig a közönség esti órára már rendesen elázott része azonnal hallani akarta volna! Hová felejtették a Saxonék ezúttal az „Innocence is no Excuse” és a „Destiny” albumok számait, azt még mindig csak az ördög tudja.
Az első nap egyik legérdekesebb tettét a Mercyful Fate két egykori gitárosa, Hank Shermann és Michael Denner hozta a programba, akik Denner / Shermann néven megfogadták, hogy a hallgatókat Mercyful Fate-klasszikusok előadásával is megjutalmazzák, amelyeket e kultikus dán heavy metal zenekar hívei már régóta nem hallottak élőben. A banda az énekesi posztra befogadta az amerikai énekest, Sean Packet (The Cage), a basszusgitáron Shermann és Denner mellett Marc Grabowski basszusgitáros segített, a dobok mögött pedig a kultikus Snowy Shaw ült. A banda a várakozásokkal ellentétben főleg az új „Satan’s Thomb” EP és a „Masters Of Evil” debütalbum anyagát játszotta. A közönség így jócskán várhatott az első Mercyful Fate-számig, amikor a kvintett letolta a Black Funeral-t, majd utána a Curse of Pharaohs-t és az Into the Coven-t. Aztán újra ugrás vissza a friss saját anyaghoz, egészen a forrpontig érő zárásig, amelyet a szinte követelt Mercyful-klasszikusok, az A Corpse Withouth Soul és az Evil zártak. Érezhető, hogy Shermann és Denner évek óta nem játszottak együtt. A koncert alatt nagyon merevnek és tulajdonképpen mozdulatlannak tűntek, így a színpad zömét a saját performanszára a kiváló Sean Pack használta ki, olyan színpadi öltözékben, amelyről azt hihetted, hogy maga Rob Halford (Judas Priest) lépett színpadra. Denner és Shermann a fellépéseiket természetesen a jövőben fokozni fogják, a koherencia és az összeszokottság terén is. Ez biztos. Az új kiváló saját anyag megnyitja előttük az utat alkotói pályájuk érett korszakának sikeres folytatásához. A Mercyful Fate kultusza tehát egy pillanatra újra életre kelt.
Az első nap záró fellépése az extrém metal brazil óriásaié, a Sepultura-é lett, akik idén pályájuk egyik legérdekesebb albumát adták ki „Machine Messiah” címmel, és ezzel bebizonyították, hogy még nem mondták ki az utolsó szót. A bandát az általános kimerültségem miatt most kihagytam, de a Sepultura az új időkben is garancia az őrült fellépésekre. Ezt számtalanszor bebizonyították, Valószínűleg nem kell külön találgatni, hogy a Sepultura a repertoárba beválogatta a kultikus klasszikusokat, élükön a Teritory-val, az Arise-zal és a Refuse/Ressist-tel. Aki még mindig nem kapott elég napi zajt és dübörgést, az biztosan alaposan kirázta a fejét a Sepultura egyedülálló, extrém és felejthetetlen death és thrash hangjaira.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik



















































